Rambo I-III. (1982, 1985, 1988)

Talán túlzás nélkül állítható, hogy Rambo nélkül nincs nyolcvanas évek, a rajongók szerint pedig ez nemcsak az évtized, hanem a film történetének legjobb akciófilmje is. Bár Sylvester Stallone addigra befutott a Rockyval, igazi szupersztárrá a vietnámi háborús veterán és egy kisvárosi túlbuzgó sheriff végzetes összetűzése emelte. (Azt a bravúrt egyébként viszonylag kevesen tudták rajta kívül megcsinálni, hogy két legendás filmes figurát is alakítsanak - ilyen pl. Harrison Ford Han Solóval és Indiana Jonesszal.)

Vajna és producertársa, Mario Kassar iszonyú jól ráérztek, mi kell a nézőknek, mikor felajánlották Ted Kotcheff rendezőnek, hogy finanszírozzák az egyik projektjét. A főszerepre eredetileg például Terence Hillt kérték fel, de ő nem fogadta el, mert túl erőszakosnak találta. Így esett a választás Stallonéra. Stallone pedig a Rocky sikerét arra használta, hogy beleszóljon a forgatókönyvbe - azaz némileg érzékenyebb karakterré tegye az egyértelműen poszttraumás stressz szindrómával küzdő Rambo figuráját. Aztán jött a többi Rambo-film, ami ugyan már nem ért fel az elsőhöz, de így is tömegeket csábított moziba és a videó elé.

Angyalszív (1987)

Ha igazán emlékezetes misztikus thrillereket kellene felsorolni, az Angyalszív tuti ott lenne az első háromban. Robert De Niro még abszolút a csúcson trónolt, és ebben a filmben felvonultatta színészi képességei teljes tárházát. Így aztán egyszerre izgalmas és fenyegető, ahogy felkeresi Harry Angel magánnyomozót az ötvenes évek New Yorkjában, hogy egy eltűnt énekes felkutatásával bízza meg. A gyanútlan Angelt a fiatal - és még értelmezhető arcú - Mickey Rourke alakította, vele csúszunk egyre mélyebbre a New Orleans-i sátánista szekta körüli gyilkossági ügyek szövevényébe. A hatalmas csapdát persze maga az ördög irányítja, Angel sorsa pedig már azelőtt megpecsételődött, hogy nyomozni kezdett volna.

A filmet eleinte sem a kritikusok, sem a közönség nem szerette különösebben, idővel viszont igazi klasszikussá érett. Titka, hogy bátran keverte a műfajokat, sűrű, már-már fullasztóan tömény atmoszférát teremtett, illetve lenyűgöző az operatőri munka és a kísérőzenéje is.

Menekülés a győzelembe (1981); Vörös zsaru (1988)

Andy Vajna többször hangoztatta, hogy fontos feladatának tartja, hogy megpróbáljon valamit visszaadni Magyarországnak, elsősorban a magyar filmiparnak, abból a tudásból, amit kint a magáévá tett. Nagy eredmény tőle, hogy már a rendszerváltás előtti időszakban amerikai filmesek érkeztek hazánkba. Sylvester Stallone főszereplésével készült a Menekülés a győzelembe című 1981-es történelmi sportfilm, amelynek jeleneteit már Budapesten (például a Földalatti vasúton, a Keleti pályaudvaron, a Kodály-köröndi épületek egyikében), az MTK-stadionban és Dunakeszin vették fel.

via GIPHY

Majd 1988-ban, Arnold Schwarzeneggerrel a főszerepben a Vörös zsaru akció-vígjáték is itt forgott. A Vörös zsaruban Budapest Moszkvát „alakította”, forgattak többek között a Gozsdu udvarban, a Rudas fürdőben és a New York-palotában is. Andy Vajna tehát elhozta Magyarországra a korszak két legnagyobb akciósztárját (később a harmadik fenegyereket, Bruce Willist is), és ezzel gyakorlatilag megágyazott a Filmalap idejében létrejövő filmes bérmunkák közép-európai paradicsomának, amely jelentős adókedvezménnyel tudta Magyarországra vonzani a hollywoodi stábokat.

Emlékmás (1990)

Philip K. Dick, a sci-fi egyik nagymestere valódi kincsestárat hagyott ránk örökül - amiből azóta is boldogan szemezget a filmipar. Gondoljunk csak a Különvélemény, a Szárnyas fejvadász vagy akár a stílusában is formabontó Kamera által homályosan című filmekre. És ott volt az Emlékmás, amiben a 21. század végén Douglas Quaid építőmunkás arról kezd álmodni, hogy a Marson van egy ismeretlen nővel. Az álom fokozatosan rögeszmévé dagad, és úgy tűnik, Quaidnak tényleg vannak törölt emlékei a Marsról. Persze nem egy Dick-adaptációról lenne szó, ha nem játszana el a film is azzal, hogy vajon, ami ezután történik, valóság-e vagy csupán Quaid vágyálma.

via GIPHY

Ami viszont biztos, hogy az Arnold Schwarzenegger-Andy Vajna páros ütősnek bizonyult. Nagy barátság is szövődött köztük, később pedig Vajna is beszállt a Terminátor-bizniszbe: ő lett a producere a Terminátor 3. - A gépek lázadása és a Terminátor 4. - Megváltás mozifilmek, illetve a Terminátor - Sarah Connor krónikái sorozat producere.

Die Hard - Az élet mindig drága (1995)

Ami a nyolcvanas éveknek a Rambo volt, az a kilencvenesnek a Die Hard. Az első Die Hard-filmben John McClane hadnagy személyében új típusú mozihős született. A Rambo-féle, legyőzhetetlen izomkolosszus helyett egy hétköznapi ember, aki megsérül, és a találékonyságára, ravaszságára legalább annyira szüksége van a túléléshez, mint a rendőri kiképzésére. A filmek sikerével persze Bruce Willis is a mennybe ment.

A New York városában játszódó harmadik film olyan sztárokat vonultatott fel, mint a a sidekickként McClane mellé vetődő Samuel L. Jackson vagy az opportunista terroristát alakító Jeremy Irons. Nem is feledjük soha a kis rigmust: Simon mondja...

Vajna később Bruce Willist is elhozta Magyarországra, mikor Budapesten forgott a Die Hard ötödik része, és a főváros - ismét - Moszkvát alakította.

Evita (1996)

Az Evita című musicalt 1976-ban mutatták be, majd húsz évvel később debütált a mozikban az a filmes adaptáció is, amely szintén Andy Vajna producer jóvoltából részben Magyarországon forgott. A filmet az Andy Vajna által alapított, 1998-ig működő vállalat, a Cinergi Pictures gyártotta, és a Die Hard-Az élet mindig drága mellett, az Evita lett a produkciós cég másik legsikeresebb filmje.

A film már azelőtt nagy érdeklődésre tartott számot, hogy elkészült volna, hiszen Andrew Lloyd Webber egyik leghíresebb musicaljét készültek vászonra vinni, és egy egyedülálló nő körül kialakult kultuszról csináltak a szintén kultusszal övezett popsztárral, Madonnával a főszerepben szuperprodukciót.

Madonna a karrierje során több filmben is szerepelt, de egy sem volt az Evitán kívül igazán fontos alakítás tőle. A film zeneileg is megedzette az énes-színésznőt: rengeteg énekórát vett a forgatások előtt, és – bár így is vannak, akik kifogásolták akkori énekesi teljesítményét – Madonna addig tőle nem hallott magasságok kiéneklésére edzette meg hangszálait. A híres erkélyjelenet, amikor Evita Peronként elénekli a Don’t Cry for Me Argentinát, beleégett a filmes emlékezetbe, a dal pedig minden idők egyik legkedveltebb Madonna-száma lett. 

A miniszter félrelép (1997)

A miniszter félreléppel Andy Vajna célja az volt, hogy bebizonyítsa: lehet egy kicsi, tízmilliós országban, Magyarországon is szigorúan üzleti alapon sikeres filmet készíteni. Még Amerikában dolgozott, amikor hazajött egy időre, hogy végrehajtsa a kísérletét. Azt gondolta, hogy a filmszakmának meg kell állnia a saját lábán, a filmgyártásnak – az amerikai modell alapján – állami támogatás nélkül is tudnia kell fedezni a költségeket, ehhez azonban szükséges, hogy az emberek üzleti lehetőségeket lássanak a filmekben. Egy a kilencvenes évek végén készült interjúban így nyilatkozott Kern András és Koltai Róbert filmjéről: „Az volt a kihívás, hogy tudunk-e olyan filmet gyártani Magyarországon, magyarokkal, amelynek megtérül a költségvetése. Ha ez a film a moziforgalmazásból, a videóeladásból és a televíziós jogdíjakból be tudja hozni az árát, akkor példaként szolgálhat a szakmának.” 

Végül az 1997-es, angol komédián alapuló vígjáték felülmúlta a várakozásokat. Akkora nézőszámot produkált, hogy azt ma is szinte képtelenségnek látszik überelni: A miniszter félrelépet 662 ezren látták. Ezt a rekordot később Andy Vajna vezetésével a Filmalap sem tudta megdönteni: a Kincsem (mely a Filmalap eddigi legnagyobb dobása) valamivel több mint 456 ezer nézőt csábított a mozikba, A viszkis pedig a 327 ezres nézőszám környékén állt meg.

A miniszter félrelépnek még egy érdeme van: Dobó Kata lett az ezredfordulós Magyarország első, nyugati értelemben vett filmsztárja. Egykori élettársa, Anger Zsolt legalábbis ezzel kapcsolatban elég lényeglátóan, 2015-ben így fogalmazott: "Ha belegondolunk, akkor Kata az egyik legeslegelső olyan magyar színész volt, aki köré már XX–XXI. századi sztárkultusz épült. Olyasmi, aminek Nyugaton százéves hagyománya van. Ez itthon akkor kezdődött, amikor Dobó Kata A miniszter félrelép harmadik percében megjelent a tetovált bokájával a filmvásznon.”