Szerelem és idegenségérzet – Grecsó Krisztián prózai műveinek e két meghatározó jellemzője mozgatja a cselekményt a szerző Vera című, most megjelent regényében is. Nem marad el belőle az író történeteiben hosszan lappangó titok sem, amelyről fokról fokra hámlanak le a lényeget elfedő talányok.
Grecsó alkotói sajátossága még, hogy az erős érzelmek mellett a szereplői is vándorolnak könyvről könyvre. Vera, az új regény kislány főhőse egy másik életszakaszában felbukkan a Jelmezbál szinte kényszeresen egészséges életet élő, kollégáival nevetgélve szaunázó, ám lelkében mindig komoly szereplőjeként. A gyerekszerelem és az ebben az életkorban mindennél erősebben mardosó féltékenység pontos leírása pedig már a Megyek utánad című regényben ott van: nyitóepizódja a 2014-es szerelmi életrajznak, amely a kulcsfigura, Daru nőkhöz fűződő kapcsolataiból építkezik. A Grecsó-művekben közös, hogy bevallottan a szerző életéből, emlékeiből táplálkoznak. Továbbá mindig van mottójuk.
A Vera című könyv élén két mottó áll. Az egyik A Pál utcai fiúk utolsó, Boka Jánosra utaló mondata:
„... és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk.”
Az idézet előrevetíti Vera fájdalmas szembesülését azzal, hogy a felnőtté válás a szerető családban felnövőkre is mérhet váratlan csapásokat, és egyben utal a mű születésének körülményeire. Erről a szerző a múlt héten a Radnóti Színházban megrendezett könyvbemutatón beszélt, amelyen Morcsányi Géza, a Magvető Könyvkiadó egykori vezetője kérdezte. Kováts Adél, a színház igazgatója részleteket olvasott fel a kötetből Kertész Endre csellista zenei kíséretében.
Grecsó az után látott hozzá a regény írásához, hogy befejezte A Pál utcai fiúk musicalátiratát, amit Dés László felkérésére készített. Harmincszor-negyvenszer is elolvasta Molnár Ferenc művét a pontos szövegkönyv érdekében – leginkább az vésődött bele, hogy felnőtteket megszégyenítő súly nehezedik benne a fiúk vállára. Ilyen regényt képzelt el, modern környezetben, lány főszereplővel, akinek kiskamasz öntudatra ébredésében egy előle titkolt korábbi esemény hoz drámai fordulatot. A második mottót Szabó Magda Abigél című művének első mondatában találta meg:
„A változás, ami életében bekövetkezett, annyi mindentől megfosztotta, mintha bomba pusztított volna az otthonában.”
Morcsányi Géza, Grecsó Krisztián és Kováts Adél, a Vera című könyv bemutatóján a Radnóti Színházban. Szóban mondják el
Szilágyi Lenke
Az 1980 őszén játszódó történetben a tízéves Vera Szegeden él. Töprengő, szorongó alkat, és olyan korán zúdul rá az alig elviselhető teher, hogy szava sincs a gyomrát össze-összerántó érzésre: szomorú izgulásnak nevezi. Visszatérő rémálom gyötri.
Talán másfél éves, és egy bölcső foglya, ami „lassan, akadozva pörögni kezd, nem oldalra ring, ahogy kellene neki, hanem lassan, mint egy felcsavart hinta, maga körül, kíméletlen türelemmel, gonoszan gyorsul, alig lehet észrevenni, de Vera a kitartó lassúságba is beleszédül, először a lába alatti csipke esik le az ágyról, aztán a takaró is kirepül a félelmetes sárgás ködbe, de a feje felőli csipke ott marad, mintha oda lenne varrva, és akkor is ott van, amikor a bölcső már kibírhatatlan sebességgel forog, Vera sikít, de nincs ott senki”. A riasztó álomképekre nincs magyarázat.
A tanév elején új diák, a lengyelországi Tarnowskie Góryból katona apja áthelyezése miatt Szegedre költözött Józef kerül az iskolába. Vera már találkozott vele egy felnőttházibuliban, ahová a szülei azért vitték magukkal, hogy ne legyen egész nap egyedül otthon. Különben is a legjobb barátnője, Sári családja rendezte az összejövetelt. Megroggyant a térde, amikor a fiú kihívta beszélgetni a borgőzös, füstös szobából mint sorstársat, mert látszik rajta, hogy szintén kívülállónak érzi magát a kapatos felnőttek társaságában, amelyben Sári mintha lubickolna.
Józef nehezen alkalmazkodik a magyar iskola szabályaihoz. Dacos, öntörvényű, sorozatosan kapja az intőket. Vera mégis vonzódik hozzá, bár lelkiismeret-furdalás gyötri: szülei rosszallják az idő előtti udvarlást, ő sem tud mit kezdeni a korán rátörő érzelmekkel, és Sári is ellenségessé válik, mert neki is tetszik Józef. Féltékenységében a régi jó barátnő olyan mondatot vág Vera arcába, ami felforgatja a kislány életét. Majdnem ahhoz fogható a traumája, mint amikor Grecsó 2016-os, Jelmezbál című regényében a felnőtt Veraként azzal szembesül, hogy alattomos betegség támadta meg a testét – mint tavaly Grecsó Krisztiánét, amiről az író beszélt az Élet és Irodalomnak nemrég adott interjúban.
Számos életrajzi elemét akaratlagosan szőtte bele az író a Vera című könyv cselekményébe. Átadta például a kislánynak a maga gyerekkori teljesítéskényszerét és szorongását.
Az örökbefogadás drámai szála úgy került bele a regénybe, hogy a szerző családját is érinti az adoptálás. A mai pszichológiai álláspont szerint a gyereknek – a korához illő megfogalmazásban – mindig el kell mondani, hogy mások a vér szerinti szülei. Korábban viszont úgy akarták megkímélni a traumától a nevelőszülőkhöz került kicsiket, hogy titkolták előttük örökbefogadásukat, amit rajtuk kívül szinte mindenki tudott. A Pletykaanyu című könyvével ismertséget szerzett Grecsónál kevesen értik jobban a pletyka természetét: amiről ketten tudnak, az már nem titok.
A Vera drámai történetének helyszíne Szeged, a szerző egykori egyetemi városa. Egyszerre élvezte ott a kívülállás előnyeit és a mardosó irigységet, amiért nem tartozik oda. Szinte a megcsalt szerető kínjait élte át, amikor a hely nem fogadta be őt, nem kínált neki munkalehetőséget. Ilyen ambivalens érzések fedezhetők fel Józef hozzáállásában is. A lengyel fiú azért éppen a magyar közönség számára szinte ismeretlen Tarnowskie Góry nevű kisvárosból származik, mert a szerző, aki versekkel kezdte pályáját, egy ottani költőverseny ifjú résztvevője volt.
Az utóbbi hónapok örvendetes eseménye Grecsó életében, hogy lírikusi vénája újraéledt. A könyvbemutatón végezetül fel is olvasta Emlékdalok című páros versét, amelynek utolsó versszaka bizonyossá teszi, hogy a kétkedés és az idegenségérzet kölcsönadható ugyan egy-egy regényhősnek, de megszabadulni ennek nyomán sem lehet tőlük:
„Bárhol ér, magammal maradtam, / Gyötör száz szakadt szorongás, / Nehéz vagyok, kínlódom alattam, / Révbe érő, örök bolyongás.”
MÁTRAHÁZI ZSUZSA
