„Az iskola nem a gyermekek igényeit kielégítő intézmény” – mondta a Magyar Nemzetnek adott interjúban Takaró Mihály, a Nemzeti alaptanterv egyik kidolgozója arra a felvetésre, hogy az előírt olvasmányok meghozzák-e a gyerekek kedvét az olvasáshoz.

A Takaró szavai mögött felsejlő össznépi trauma hátterét Péterfy Gergely próbálta meg levezetni a blogján.

„Egy gyerek szenvedjen. Érezze, hogy egy kis senki a nagyhatalmú felnőttek között. A joga annyi, hogy kussol, megcsinálja, amit mondanak neki, és főképp: nem zavarja a felnőtteket felesleges kérdésekkel. Csöndben ül az órán, bemagolja a leckét, és ha nem mondja fel hibátlanul, egyes. Jelentés, körmös, Wass Albert” – gyűjtötte össze azokat a gondolatokat, amelyekkel az ország több mint fele „nyilván egyetért”, és rémülten nézi a nyugati iskolarendszer liberalizmusát, ahol „a gyerek önálló és szabad, és hogy a felnőtt nem a hatalom és az erőszak, hanem partner és tanulótárs”.

Ezt a „feldolgozhatatlan kultúrsokkot” Péterfy arra az elméletre alapozza, hogy

Ezek az emberek azt szeretnék, ha a következő generációk is megkapnák a társadalomtól azt a szenvedést, amit ők kaptak. A megaláztatást, a fizikai erőszakot, szorongást és gyötrelmet az iskolában és a hadseregben. Feleslegesen elpazarolt, értelmetlen évtizedeket, amely végén tudás, nyelvismeret és önbizalom nélkül botorkálnak bele egy reménytelen felnőttkorba. Ha az új generációk szabadon és örömelvű oktatásban és világban nőnének fel, ezek az emberek úgy éreznék, hogy veszítettek. Úgy éreznék, hogy mégsem nekik volt igazuk, és mindazt, amit az életük alatt végigszívtak, feleslegesen szívták végig. Aki rácseszett az életére, azt szeretné, hogy mindenki más is rácsesszen, különben nem lehet tovább titkolni, ki a lúzer.

Péterfy egy alaposan kidolgozott hasonlattal próbálta elmagyarázni ennek a rendszernek a működését. Szerinte ez a társadalmi bosszúvágy, amely végső soron úgy működik, mint egy pilótajáték:

az idősebb generációk a szenvedésük, boldogtalan gyerekkoruk és megaláztatásaik milliócskáit fektették be, és ez a befektetés akkor kamatozik, amikor a következő generációt szenvedni látják.

A következtetése pedig az, hogy

mindent el kell követni, hogy összeomoljon ez a társadalmi hazárdjáték, és hogy ezek az emberek az egész befektetésüket elbukják, különben a következő és azutáni generációknak (akkor már a mi hibánkból is) még több szenvedéssel kell majd szembenézniük.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: