„A románok követelték az esküt. Bennem ágaskodott a magyarságom, megtagadtam”
Magyarországot kifacsarta az első világháború és a spanyolnátha, a végső tőrdöfést pedig a trianoni békeszerződés jelentette száz évvel ezelőtt. Ám ahány ember, annyiféle Trianon létezik – a korabeli naplók ennek a legjobb bizonyítékai. Mit éltek át az anyaországba menekülők, hogy élte meg egy vagonlakó gyerek vagy egy budapesti hivatalnok a felgyorsuló eseményeket? Schmidt Anikó főlevéltárossal kutattunk a százéves emlékek között.
Amitől tartottunk – bekövetkezett! Még mindig reméltünk, hisz a halálraítélt is bízik az utolsó pillanatig, de hiába! Tegnap ünnepélyes formák között Apponyinak átadták a békefeltételeket. Nem feltételek ezek, nem, ez egy nemzet halálra ítélése. (…) És azok a … fejek ott Párizsban azt hiszik, hogy bölcsen döntöttek? Azt hiszem, maga a vérszopó fogatlan tigris, az a gaz Clemenceau sem hiszi, hogy ez így jól van, de beleheccelték rabló szomszédainkat a háborúba, meg kell ezért őket jutalmazni, természetesen a mi bőrünkön”
– írta naplójában egy Kainz György nevű, a Magyar (Királyi) Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaságnál dolgozó hivatalnok 1920. június 4-én.
A döntés mindenkit megrázott, noha magán az aláírási ceremónián nyilván nem volt várható semmilyen újdonság, a döntést már meghozták. Abban nagyjából mindenki egyetértett, hogy az ország semmiképpen sem fog jól kijönni a békeszerződésből, mégis sokan bíztak az amerikaiak jóindulatában, és hogy nagy területeket talán mégsem fog veszíteni Magyarország. A Versailles-ban megszületett békekötés azonban a legrosszabb forgatókönyv szerint alakult, és erre kevesen számítottak. Trianon „kudarcnak számított a magyarok között pártállástól, ideológiától függetlenül is”.
A köznyelvben azóta is „Trianon-traumaként” emlegetett kifejezést Egry Gábor történész a lapunknak adott év eleji interjúban pontatlannak nevezte. Ahhoz ugyanis, hogy traumáról beszéljünk, nagyon sok ember egynemű tapasztalata szükséges, ám levéltári kutatások bizonyítják, hogy a területelcsatolásokat mindenki másként élte meg. A békediktátumot valóban tömegek érezték igazi sorscsapásnak, viszont akadtak olyanok is, akiknek ez semmiféle különösebb megpróbáltatással nem járt az életükben. Megint mások fellélegeztek, hogy bár nagyon rossz feltételekkel, de mégiscsak pont került egy sok bajjal, fennforgásokkal teli időszak végére.
„Sokféle tapasztalatot jelentett Trianon”, és ezt rögtön megérti az, aki elolvassa Kunt Gergely, L. Balogh Béni és Schmidt Anikó 2018-ban megjelent kötetét Trianon arcai: naplók, visszaemlékezések, levelek címmel.
„Van egy elképzelésünk arról itt, a 21. században, hogy milyen is volt Trianon, ezért nekünk is voltak elvárásaink azzal kapcsolatban, hogy milyen történetekkel fogunk találkozni a korabeli naplókban. Abban bíztunk, hogy sok, a trianoni békeszerződéssel foglalkozó feljegyzést olvashatunk, ehhez képest azt tapasztaltuk, hogy ezekben az írásokban az a tény, hogy a trianoni békeszerződés megköttetett, alig, nagyon kevéssé vagy pedig egyáltalán nem jelentkezik. A Trianonhoz vezető úttal, az azt megelőző hónapok eseményeivel viszont a történések szemtanúi nagyon is részletesen foglalkoznak” – vonja le a könyv talán legfontosabb tanulságát Schmidt Anikó, a Magyar Nemzeti Levéltár kutatója.
A kötetbe 1918 és 1920 között írt naplóbejegyzéseket, visszaemlékezéseket és egyéb személyes jellegű, többségében eddig kiadatlan történelmi forrásokat válogattak be. Így ismerhetjük meg a történelmi Magyarország különböző pontjain élő kisemberek és arisztokraták vallomásait, felnőttek és gyerekek, magyarok és más nemzetiségűek benyomásait a hirtelen iramban megváltozó történelemről.
Mert, hogy akkoriban nem Trianon volt az egyetlen csapás, amely megrázta az országot, sőt, a ránk nézve igen kedvezőtlen feltételekkel megkötött béke valójában csak amolyan végső tőrdöfés volt a traumatikus élmények sorában.
„Az abban a korban élőknek sokkal fontosabb volt az, hogy a békeszerződést megelőző két évben, 1918-ban és 1919-ben nagy változások történtek. Hosszú idő óta a magyarok gyakorlatilag a világháború után láttak először Magyarországon idegen katonákat. Megdöbbentő élmény volt a számukra, hogy felborult a közrend, kiszámíthatatlanná váltak a mindennapjaik, és még az államforma is megváltozott. Amikor visszajöttek a frontról az elkeseredett katonáink, a kormány nem tudta őket elhelyezni, félt fegyverben tartani, ám a lefegyverzésük sem zajlott szervezetten. A háború után alapvetően nem volt pénze senkinek sem, terményből is alig volt, hiszen a betakarítások már hosszú évek óta leálltak, mivel a férfiakat elküldték harcolni. Aztán hirtelen elkezdtek váltakozni a politikusok is. A korábbi évtizedekben nem voltak olyan éles politikai váltások, mint ekkoriban, most viszont – kis túlzással – minden második percben lett egy új vezetőnk, illetve addig radikálisnak vagy periférikusnak tekintett politikai pártok hirtelen fősodorrá váltak. Azt tapasztaltuk, hogy főként ezekkel a változásokkal foglalkoznak az általunk talált naplók is” – meséli a főlevéltáros.
Ebben az időszakban tombolt Magyarországon a spanyolnátha is, amely legalább olyan elementáris erővel tett tönkre családokat, mint éppen Trianon. Csak erről ritkábban esik szó. „A spanyolnátha rengeteg áldozattal járt – az írásokból is látszik ez. A katonák hazajöttek a frontról, majd végig kellett nézniük, ahogy a családjuk meghal a járványban. Rengeteg nő, gyerek, fiatal esett áldozatul a betegségnek.”
Tarczay Gizella, egy pedagógia szakos egyetemi hallgató, aki a mai Horvátország területén született, és Zágrábban élte meg a sorsfordító eseményeket, így említi naplójában a ragályt: „Az egész országban pusztít a spanyol láz. Megtámadja a fiatal, 10–30 év közötti életeket, s néhány nap alatt végez velük. Meghalt száz meg száz fiatal leány, fiatal házaspár. Megható eseteket beszélnek, szinte regénybe illőket. […] Felér a halál a mi ablakunkig. Bevigyorog rajta sötét csontos arca, s az emberek arcán elsápad a halálfélelem. Itt, Zágrábban is becsukták az összes iskolákat, mert a járvány terjed, egyre terjed, s orvossága nincsen.”
Kevés pozitívum a rengeteg szörnyűség közepette
Schmidt Anikó szerint az első világháborút lezáró békeszerződés súlyos következményei ellenére is voltak olyan magyarok, akik találtak némi örömöt az ürömben. A békeszerződés megkötése előtt a Woodrow Wilson amerikai elnök által meghirdetett „népek önrendelkezésének elve” a magyaroknak is kecsegtetőnek tűnt, hiszen az ország a béke következtében függetlenedhetett a Habsburgoktól, ilyen fokú autonómiára pedig Mohács óta nem volt precedens. A Trianonnál elszenvedett területi veszteségek aztán ezt a szempontot erősen a háttérbe szorították.
A Pécsről író Visy László volt főispán is tudott örülni a békekötésnek, a döntés értelmében ugyanis Pécs felszabadult a szerb megszállás alól. Megközelítése érthető; naplója alapján igencsak megviselte, amit a szerbek 1919-ben műveltek a városával: „ma délután a szerbek ágyúkkal, ki lóháton, ki lovon, zászlóval, kocsikon, cigányokkal felvonultak a Mecsekre, ott levágtak egy fát (nem fenyőt), azt hazahozták, felaprózták, elégették, s ennek hamujából kap minden ház, ahol szerbek laknak. Ezzel kezdődnek a karácsonyi ünnepek. Kidoboltatták, hogy a szerbek karácsonykor örömük jeléül lövöldözni szoktak, épp azért a lakosság ne ijedjen meg – viselkedjék nyugodtan. Ma este lövés lövést ért. Még ágyúdörej is bele-beleszólt a csendes éjszakába.”
„Megszoktuk a Dunán lefelé úszó hullákat”
Bármekkora tragédia is volt Trianon, bizonyos körülmények között az emberi emlékezet még ezt az időszakot is képes megszépíteni. Erre utal néhány, a könyvbe beválogatott visszaemlékezés is.
Bizony Ilona a történtek idején még kisgyerek volt. Miután édesapja Kolozsváron 1919-ben nem volt hajlandó letenni a románoknak a hűségesküt, az egész család menekülni kényszerült Erdélyből, és az első időkben egy vagonban húzták meg magukat. Mindenki éhezett, hatalmas volt a nyomor a menekültek körében, gyerekként azonban mégsem a szomorúság és a kétségbeesés maradt meg Ilonának. Írásában a brutalitás és a kellemes családi élmények megférnek egymás mellett.
Nem éreztük azokat a rettenetes időket, megszoktuk a Dunán lefelé úszó hullákat. Motorcsónakon nagy kirándulásokat tettünk. Úgy emlékszem, tavasztól őszig voltunk ott. Gyönyörű volt az erdő, sok őz és szarvas, de az én nagy bánatomra, volt ott kígyó és béka is. (…) Apuka egyszer Bajára is átszökött a Nagymamához. Akkor nagyon féltünk, mert a szerbek nagyon kegyetlenek voltak, de menni kellett, mert Nagymamától kaptunk mindenféle élelmiszert, és azt meg kellett szervezni, hogyan hozzák."
Menekülő magyarok: „Úgy hallom, nagyon lement az állatok ára, vele együtt az enyém is…”
Különösen érdekesek azoknak az állami alkalmazottaknak az írásai, akik, ha nem is hirtelen, de az elhúzódó káosz után immár nemzetközi jogi szempontból is rögzítve, egy új országban találták magukat. A határokon kívül rekedt magyar tanárok, vasutasok, katonák, postások és sok más szakmában dolgozók kerültek komolyabb dilemma elé: felesküdjenek-e a fejük felett létrehozott új országnak, vagy meneküljenek inkább az új Magyarországra.
A kötetbe beválogatták Barlay Ákos katonatiszt visszaemlékezését, amelyben szerepel, hogy Kassán például megkérdezték a katonákat, ki az, aki magyarnak tekinti magát, és aki igennel válaszolt, azt internálták Trencsénbe. Rendőri felügyelet, ellehetetlenülő egzisztenciális körülmények és letartóztatások után a visszaemlékezőt végül kiutasították az országból. Voltak olyanok is, aki maradtak: őket a mai szóhasználattal élve akár megalkuvóknak is nevezhetnénk, hiszen kiszolgálták az új hatalmat akkor is, ha nem értettek egyet vele. Ugyanakkor közülük kerültek ki azok is, akik a közvetítő szerepet felvállalva az új államhatalom és a kisebbségbe került magyarság között sokat tettek a határon túl maradtak közösségszervezéséért. Ám a kötethez feldolgozott naplók íróinak többsége elhagyta szülőföldjét, hogy a magyar állam fennhatósága alatt maradhasson.
A már említett Tarczay Gizella története azt mutatja, hogy voltak olyanok, akik a nagypolitikai játszmák után egyik országnak sem kellettek. Ő Horvátországban járt egyetemre, német-magyar szakon végzett, szeretett volna tanár lenni, horvát-magyar szótárt készíteni, irodalmi ambíciói is voltak.
„Az én terveim virágos mezejét letarolta a háború” – állapítja meg már 1918. október 15-i bejegyzésében. „És ha kezemben lesz a diploma, ugyan mihez kezdek vele? Hiszen utóvégre elmehetek Magyarországra, talán majd állást is kapok valamelyik vidéki városkában […]. Oh Istenem, be másképp képzeltem el a jövendőmet! Ami nagy tervem volt, mind Horvátországgal volt összefüggésben, mind csak itt lett volna megvalósítható, s ha most Horvátország elszakad tőlünk, ez mind, mind kútba esik!”
És hogy mennyire igaza volt, az fájdalmasan derül ki a későbbi írásokból. Horvátországban hiába pályázott bármilyen tanári állásra, elutasították a magyar származására hivatkozva. Így írja le a dilemmáját:
És most mitévő legyek? Marasztottak, hát itt maradjak? Szolgáljam a horvát államot? Hiszen az hazaárulás volna!"
Nagy nehezen, évekkel később, 1927-ben sikerült átjönnie Magyarországra, itt viszont már nem volt eléggé magyar: a horvátos múltja miatt nem kapott tanári állást. Végül egész életében hivatalnokként dolgozott, amit szívből gyűlölt. Irodalmi ambícióit úgy élte ki, hogy horvát meséket fordított magyarra.
Szívszorító, filmekbe illő története van Czucza Emma tanítónőnek is. Ő a mai Románia területén található Bánffyhunyadon tanított 1908-tól egészen addig, amíg az első világháború el nem lehetetlenítette az iskolai munkát. Ráadásul már 1919 februárjától érvényben volt egy olyan rendelet, amely arra kötelezte a volt magyar állami iskolák tantestületi tagjait, hogy hűségesküt tegyenek I. Ferdinánd román királynak. Az ezt megtagadók elveszítették állásukat és nyugdíjjogosultságukat.
Emma így ír erről: „A románok követelték az esküt. Ki előbb, ki később – letette. Bennem ágaskodott a magyarságom, megtagadtam. 1921. április 1-jén Bokor Marci bejött az iskolámba, kihívott, s közölte velem, hogy a főszolgabíró felhívatta a hivatalába s felolvasta a tanfelügyelő átiratát, mely szerint a tanfelügyelőt valaki figyelmeztette, hogy én még eskü nélkül tanítok. Kéri a főbírót, vizsgálja meg az ügyet, s ha igaz, a tanítástól azonnal tiltson el! A főbíró – mint mondta – tudta ezt, de az irántam való szimpátiából szemet hunyt. Most azonban ezt nem teheti. Arra nem képes, hogy személyesen járjon el ebben a dologban, ezért kéri Marcit, hogy tapintatosan közölje velem, valamint azt is, hogy a feljelentő nem román volt, hanem egy magyar kollégám, akinek nevét, ha meg akarom tudni – nekem megmondja. Nem akartam megtudni, ki az, akivel sohase foghatok kezet… Csak annyira mehettem be az osztályomba, hogy elbúcsúzzam a kis tanítványaimtól és lelkükre kössem, hogy sohase feledjék el azt, hogy magyarok.”
A tanítónő kénytelen volt felpakolni mindent, amit csak tudott, egy vasúti vagonra, és egy barátnőjével az anyaországba menekült. Enyhén szólva nem várták a magyarországiak tárt karokkal. A határon sokáig nem fogadták őket, így egy szeméttelep mellett várakoztak. „Kidobtak egy szemétdomb mellé. Nagyvárad összes szemete nekünk bűzlik, s mennyire bűzlik! Kíváncsi vagyok, a szagok skáláján megvolt-e eddig ez a fok.”
Végül csak megérkeztek Pápára, de ott továbbra is vagonokban laktak. „Felfedeztem egy nagyszerű kocsit. Üvegablaka van. Érdeklődtem, nem kaphatnám-e meg. Hogyan gondolok ilyent, hiszen az a versenylovaknak való?! Bocsánatot kérek, hogy rá mertem vetni a szemem! Versenyló – és egy menekült tanítónő? Esik az eső, istenigazában ömlik a vagonba. Azt sem tudom, hova tegyem az edényeket. Még jó, hogy az ágyaink helye száraz!... Nem keseredem el. Dehogy! Visszafelé menet magamban jót kacagtam. Úgy hallom, nagyon lement az állatok ára, vele együtt az enyém is …”
A saját menekültjeink érkezésére sem voltunk felkészülve
Schmidt szerint a magyarok alapvetően szívesen várták a határon kívül rekedt honfitársaikat, de hozzáteszi: „mi egy megvert ország voltunk, az ittenieknek sem volt megélhetési lehetőségük, és nem voltak arra felkészülve, hogy hirtelen ide jön rengeteg ember, és el kellene őket helyezni, munkához kellene őket juttatni. A kezdeti öröm, hogy idejönnek a magyarok, hamar alábbhagyott, az emberek félteni kezdték a még meglévő munkájukat, egzisztenciájukat.”
Mindenesetre a már idézett Kaintz György 1920 áprilisában feljegyezte, hogy például Kecskeméten a menekültek segélyezésére „zsír- és szalonnakabarét” rendeztek. „A belépődíj ugyanis zsírban, illetve szalonnában állapíttatott meg, egy páholy 5 kg zsírba került. Jó idea!”
A hatalom viszonya ugyanakkor már akkor is elég ambivalens volt a menekült emberekhez. Bethlen István miniszterelnök már 1920-ban fellépett a „beözönlés” ellen, mondván. „az érkezők zöme nem is szoros értelemben vett menekült, és gazdasági motivációjú távozása alapjaiban veszélyezteti a magyar nemzeti érdekeket”.
Az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) szerint 350 ezer, a mai történészek szerint viszont több mint 400 ezer magyar menekült az országba 1918–1924 között. Tömegek éltek évekig vagonokban, amiket nem lehetett fűteni, nem volt tisztálkodási lehetőség, az állomásokra pedig nem engedték be őket. Budapesten például a Nyugati pályaudvartól egészen az Állatkertig elnyúló vagonváros jött létre, de alig volt olyan állomás az országban, ahol ne rostokolt volna egy-egy vagonlakó család.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
