Schilling a Facebookon osztotta meg gondolatait az SZFE hallgatóival, posztjában arról értekezett, hogy a nyilvános viták és a vélemény vállalása miért fontos, és hogy azok az események, amelyeket most közösen átélnek a hallgatók a tanáraikkal, ugyanolyan jelentős építőelemei a fiatalok szakmai és emberi fejlődésének, mint maga az iskola.

Mint fogalmaz: "jogos a félelem, hogy az egyetem jelenlegi szenátusa elveszíti autonómiáját, az alapítvány kuratóriumában az SZFE képviselői kisebbségbe kerülnek, és lassan átveszi az irányítást a kormány támogatását élvező Magyar Teátrumi Társaság." Úgy látja, hogy pontosan ugyanaz a folyamat játszódik le, mint a Magyar Művészeti Akadémia, a Nemzeti Kulturális Alap, a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Magyar Tudományos Akadémia esetében: itt is az a kormány célja, hogy az intézmények irányításában biztosítva legyen a kormány megbízottjainak hegemóniája.

Majd innen Schilling Árpád visszakanyarodik oda, hogy Magyarországon példátlan módon megosztottá vált a színházművészet, aminek okaként "művészeti ízlések képlékeny sokféleségét, a szakmai szervezetek nem megfelelő működését, a kevésbé értékelt művészek évtizedes sérelmeinek robbanásszerű kiteljesedését, a politikai haszonszerzésből elkövetett kultúrkampfot" látja.

A jelenlegi helyzetben a pártpolitikai kötődésüket büszkén vállalók egyszerűen lefojtják azokat, akik nem kötődnek direkten pártokhoz, de a hagyományokhoz, mesterekhez, szakmai hozzáálláshoz igen. A fogalmatlanság, a tájékozatlanság, a felkészületlenség, a vitára és a kooperációra való alkalmatlanság nem újkeletű probléma, de még soha nem vált ennyire nyilvánvalóvá

- teszi hozzá.

Szerinte ebben a megosztott és szorult helyzetben is tudnak mit tenni a szakma képviselői, így az SZFE diákjai is.

Például jól teszik, ha szem előtt tartják, hogy "érték a nyilvános beszéd, és értéktelen a sumákolás." Hogy "a cél nem a kormányzó párt befolyásolása, mert az egyelőre lehetetlen. A feladat az, hogy a szakma ne essen szét! A feladat, hogy a magyar kultúra ne váljon ízléstelen, pöffeszkedő pártfunkcionáriusok és kebelbarátjaik játszóterévé! A magyar kultúra ne süllyedjen bele a hazugság, butaság és képmutatás mocsarába!"

Kiemeli, hogy fölösleges tabusítani a politizálást, mert valójában minden "művészet politikus, ha publikus." A nyilvánosság számára pedig minden alkotás állásfoglalás.

Egy olyan társadalmi gesztus, amelyet törvények és jogok, állami és magántámogatások, a befogadók visszajelzései vesznek körül, nem tud nem politika lenni.

Mint mondja, a művészeknek sem szabad félniük a vitáktól. "Magam is megpróbáltam ösztönözni a szakmai párbeszédet, nem sikerült, nem csináltam jól, nem érett meg rá a helyzet. Most, hogy látjuk, hogyan porladnak szét a korábban sem túl acélos keretek, hogyan épülnek új falak, ketrecek, hogyan ömlik szét a nyilvánosságban egy új, minden kritikát lesöprő, arrogáns és agresszív retorika, újra föl kell ismerni (újra és újra), hogy nem segíthet más csak a szolidaritás, az összefogás" - írja végezetül.