2020-ban írták alá a mozi halálos ítéletét?

Az évből ugyan van még hátra három hét, de a kérdésre talán így is hajlamosak vagyunk igennel válaszolni. Ráadásul a koporsóba csak az egyik utolsó szöget veri be épp a koronavírus-járvány, a streamingszolgáltatók térnyerése, ezzel együtt a (mini)sorozat mint uralkodó műfaj egyre növekvő népszerűsége jó ideje szívja el a nézőket a vászon elől. Meg persze az is, hogy Hollywood is egyre inkább átnyergelt a sorozatgyártásra, a legnagyobb kasszasikerek között már szinte csak valamilyen franchise aktuális epizódját találhattuk – már amikor volt értelmezhető box office.

Régen minden jobb volt? (Csak hogy mi meg az egyik közhelyről nyergeljünk egy másikra.) David Fincher, Hollywood egyik legnagyobb kortárs alkotója – aki a videoklipek irányából jött, majd franchise-sorozatok helyett a tévésorozatokra váltott inkább, megalkotva a ma már referenciaként emlegetett Kártyavárat, majd e sorok írójának személyes kedvencét, a Mindhuntert – pofátlan gondolatkísérletben keres választ a kérdésre. A pofátlanság mindjárt ott kezdődik, hogy Fincher új filmjét, a Manket természetesen a Netflix tűzte műsorra, és ott folytatódik, hogy Hollywood aranykoráról Hollywood aranykorának formanyelvén mesél, ma már életlennek tűnő, természetesen fekete-fehér képekben, rossz minőségű hanggal, a noir formanyelvének teljes eszköztárát felvonultatva, legyen az bármilyen zseniális vagy bármennyire avítt. Sőt, a digitális kópia a tökéletes illúzió kedvéért néha még „ki is égett” egy-két helyen – ha nem mai sztárok játszanának benne, óvatlan szemlélőként el is hihetnénk, hogy a negyvenes években készült filmet nézünk éppen.

David Fincher és Gary Oldman

IMDb / Mank

A Mank azonban nem A némafilmes 2. Utóbbi egyenesen cuki stílusparódiának tűnik Fincher filmje mellett (jó, egyébként is). És van még egy óriási különbség az Oscar-díjas francia bolondozás és e között: itt egy nagyon is valódi dráma feldolgozását látjuk, nagyon is valódi történelmi környezetben, a nácik hatalomra jutását megelőző időszakban és a II. világháború első éveiben.

Akármennyire is hangsúlyos azonban ez a szál, a brit katonafeleséggel, a zsidőüldözés áldozataival és az üldözötteket mentő főhőssel együtt, mégis háttérbe szorul a fő téma mögött:

na de ki írta az Aranypolgárt?

Fincher jobb témát nem is választhatott volna, mint „a világ legjobb filmje”, ha Hollywood aranykoráról akart forgatni, ráadásul a téma szinte szó szerint ott hevert előtte: a Mank alapjául szolgáló forgatókönyvet apja írta. Ezen a ponton már annyira túlteng az édes nosztalgia, hogy megértjük, ha bárki elkezd aggódni: a végeredmény valójában csak a Fincher-család számára értékelhető. Szóval itt kell azért hozzátenni: Jack Fincher forgatókönyvet ugyan nem írt, de termékeny újságíró volt (akárcsak karrierje kezdetén főhőse, Herman J. Mankiewicz), fia nyilatkozataiból pedig az is kiderül: a nyolcvanas évek végétől írt script megalkotásában, csiszolgatásában mindketten aktívan részt vettek az apa 2003-ban bekövetkezett haláláig.

A film ráadásul a kilencvenes években már majdnem el is készült, a projekt (amelynek két főszerepét Kevin Spacey és Jodie Foster játszotta volna) azon bukott el, hogy Fincher nem volt hajlandó elfogadni a Polygram feltételeit, például színesben leforgatni. A Netflixtől viszont mindent megkapott a rendező: monóban, fekete-fehérben, a noir összes manírjával és trükkjével készülhetett el a Mank – és ezúttal Gary Oldmannel és Amanda Seyfrieddel.

IMDb / Mank

Apa ugyan már nem láthatja, mégis megérte kivárni azt a húsz évet, és ezt kivételesen nem is csak az mondatja velünk, hogy Gary Oldmant már akkor is remekebb színésznek tartottuk Kevin Spacey-nél, amikor ez még egyáltalán kérdés volt. És nem is az, hogy manapság sokkal keserűbb mindenkinek a szájíze, amikor visszaemlékezik a holokausztra. Mondjuk ezt inkább az Aranypolgár és a Mank kulcsfigurája, a médiacézár William Randolph Hearst (a filmben Charles Dance alakítja) miatt, aki már a századelőn tudta azt, hogy a hatalom megerősítéséhez nem a politikusok teljesítményén keresztül vezet az út, hanem a közhangulatot befolyásoló, valamely politikai oldal mellett nyíltan kiálló (a másikat hangosan ócsárló) bulvármédián.

Hearst fénykorában több tucatnyi lap, magazin, rádió és filmtársaság tulajdonosaként bizonyította ezt, a műfajteremtés pedig egy darabig igazán jövedelmező volt. A nagy gazdasági válsággal aztán neki is leáldozott – ahogy Manknek is, igaz, az ő siker felé vezető útját inkább szabad szája és alkoholizmusa állta el, nem a pénzhiány meg a változó médiafogyasztási igények.

Hearst és Mank között azonban nem is a lapkészítés az igazi közös pont: mindketten hősei annak a hollywoodi aranykornak, amely valójában a stúdiórendszer aranykora volt, és amelyből az első nagy kitörést éppen az Aranypolgár hozta el, egy olyannyira szerzői film, hogy több stúdió utasította vissza – és olyannyira szerzői, hogy még két szerzője is egy életre összeveszett rajta. Bár a Mank leginkább a vita tárgyát képező forgatókönyv megszületésének furcsa körülményeire koncentrál, a csodagyerek Orson Welles és az élete szakmai és személyes csúcspontján rég túllevő Herman Mankiewicz későbbi viszálya már itt is érlelődik.

IMDb / Mank

A konfliktus mélyén azonban ott van Mank alkoholizmusa, amely 11 évvel az után, hogy a furcsa pár átvehette az Oscart a páratlan alkotásért, az író halálát okozta. Fincher pedig – még ha némi humort is visz Mank züllésébe – nagyon is pontosan mutatja be, merre halad: miközben élete legbrilliánsabb írását alkotja meg, részegen a felesége segíti le róla a ruháit. A történetről a rendező a Vulture-nak így beszélt: „Az alkoholizmusról szól – annak mindkét oldaláról. Arról, ahogy feláldozza magát, és arról is, ahogy az emberek beszélnek róla, »Istenem, mennyivel viccesebb volt, mielőtt szétcsapta magát”.” Fincher realizmusában pedig tökéletes partner Gary Oldman – aki Mankhez hasonlóan súlyos alkoholizmusáról volt ismert, ám ő a szakmai csúcspontra az után ért el, hogy leküzdötte függőségét.

A Mank körül nyüzsgő nők vagy hálásak neki, vagy meg akarják menteni – a tömegből azonban kimagaslik Hearst szeretője, Marion Davies, aki osztozik abban a lenézésben, ami az író osztályrésze is. És a Daviest alakító Amanda Seyfriednek sem lehet túl idegen: a szőke színésznő több tucat vígjáték, romantikus szerep szempillarebegtetése után talán most először kapott rendes drámai szerepet David Finchertől, és cáfol minden vele kapcsolatos előítéletet.

IMDb / Mank

A Mank persze nagyon messze van az Aranypolgártól, sőt, Fincher legjobb alkotásaitól is. Persze tény, mindkét mérce azért elég magasan van, szóval egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy rossz filmről lenne szó, de erejét a főszereplő alakításán túl az a különleges atmoszféra adja, amit a film noir eszközeivel David Fincher és hű társai (Trent Reznor zeneszerző, Erik Messerschmidt operatőr és Kirk Baxter vágó) megteremtenek.

A 132 perc után pedig mindjárt könnyebb válaszolni arra a kérdésre, halott-e a mozi: jó úton van felé, de nagyon kár lenne érte.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: