Ugly Kid Joe – Everything About You

Ha korábban csak sejtettük, Umberto Eco óta tudjuk, milyen mámort képes okozni egy jó kis listázás. Az Ugly Kid Joe számának a befogadása közben pedig érezzük is, igenis okozhat megkönnyebbülést egy felsorolás. Az Everything About You ugyanis pont azt adja, mint amit a címe ígér: felsorol mindent, amit utálni lehet. Mintha csak 2020 himnusza lenne.

Ez a dal engedélyt ad arra, hogy mindent gyűlöljünk legalább arra a négy percre, amíg tart, és észre se vesszük, de a végére kicsit jobban fogjuk érezni magunkat. A videó hátteréül ráadásul egy homokos tengerpart szolgál, amelyről megint csak a megnyugvás és a feszültséglevezetés juthat eszünkbe. Legkésőbb az utolsó ütemnél egy félmosolyt biztosan tapasztalunk magunkon. Legfeljebb akkor dühönghetünk kicsit, ha megnézzük, mikor is jelent meg a szám (1991-ben!!!), gyorsan átfut az agyunkon, hogy megöregedtünk, innen pedig csak egy ugrás lehet a gondolat, hogy akkor már minek dühöngeni. Szóval, harminc év távlatából már mondhatjuk, hogy egy klasszikussal van dolgunk. V. É.

Slipknot – (sic)

Én nem tudok düh és stressz ellen jobb zenét a Slipknotnál: kamaszkorom óta ez a legjobb recept, ha szarul érzem magam. 2020-ban több milliárd embernek kellene receptre felírni a Slipknot durvább korszakainak dalait, feszültséglevezetésre és gőzkieresztésre. Kezdve nyilván a (sic)-kel, amely amúgy is alapdala az iowai együttesnek, egyike a legdühösebbnek és legenergikusabbaknak, azaz a leghatásosabbaknak, ráadásul nem utolsósorban a betegséget idézi meg a címbeli szójáték.

Persze nyilván semmi köze a koronavírushoz a 21 éves számnak, de ahhoz igen, hogy elegem van ebből az egészből, de bárki bármit csinálhat, akkor se hagyom magam tönkretenni – ami azért 2020-ban sem egy rossz üzenet. És ha az ember igazán át tudja adni magát valami jó, bárdolatlan metálzenének, az tényleg annyit ér, mintha jó ideig püfölne egy bokszzsákot. És hát, egy vírus úgyis túl kicsi ahhoz, hogy azt püföljük. K. B.

Laibach – Tanz mit Laibach

A másnaposság hatásos módjának mondják, a „kutyaharapást szőrivel” álbölcsességet, de ezt a rossz hangulatra is megpróbálhatjuk alkalmazni. Ha ugyanis teljesen maga alatt van az ember, akkor egy olyan dal, amely első hallásra még rosszabb világról szól (miközben persze ez egy többszörösen kicsavart művészeti projekt), akkor talán kiszakadhatunk a valódi depresszív örvényből, és a dühünk is felszívódik a virtuális nyomasztásban. Én kipróbáltam, ha például a megőrülés határán a Laibach-hal táncolok, mit táncolok, menetelek egy sort, kifejezetten ki tudom adni magamból a feszültséget. (Na, persze, jól fel kell tekerni a hangerőt.) Nem akarom ezután lerohanni Európát, nem akarom gyarmati birtokba venni annak a keleti felét, akárhogy is manipulál a fasiszta és kommunista jelképekkel ez a szlovén társaság. Mint mondják, „csak annyira fasiszták ők, mint amennyire Hitler festő volt”. Csak annyira militáns élmény ez, mint rendőrnek öltözni a farsangon.

Szóval, ha dühös vagy, elkeseredett, ha eleged volt ebből a nyomorult évből (vagy bármelyikből, mert igazából minden évben találni olyan dolgokat, amelyek miatt el kell küldeni az adott esztendőt a jó francba), akkor szóljon az „Egy-kettő-három-négy, / Elvtárs, gyere velem táncolni”. A Laibach valami olyat tud, hogy miközben vérfagyasztóan szigorú, erőteljesen militáns, mégis szellemes, vicces, polgárpukkasztó, elgondolkodtató. Még azt is megengedték maguknak öt éve, hogy egy egész országot felhasználjanak a művészeti projektjük díszletének: elmentek Észak-Koreába koncertezni. Na, egy ilyen zenekar „táncos” dalával kimenetelhetjük magunkból a szar napjainkat, hónapjainkat, éveinket. B. I.

The Prodigy – Voodoo People (Pendulum Remix)

Mini közvélemény-kutatásom alapján biztosan állíthatom, hogy nemcsak nekem lett alvászavarom a karanténtól. Az elmúlt fél évben többször, több szomszédomat is láttam a hajnali órákban cigarettázni az ablakban. Az alvászavar remek beszélgetésindító téma, különösen az a része, hogy éppen ki mit szed rá, bár a macskagyökér-golgotavirág-komlótoboz szentháromság megfelelő mélységű kivesézése után azért lehetnek kínos csöndek.

De nem ez a lényeg, hanem hogy az alvászavar tökre nincs tekintettel a munkaidőre, home office-ból elkésni meg azért már tényleg a vég, szóval kell egy megoldás, hogy mégis felébredjen valahogy az ember. Miután vettem egy klasszikus vekkert, de két nap múlva úgy lecsaptam, hogy eltörött, rájöttem, hogy drasztikus megoldásokra van szükség. Így jött a képbe, hogy esetleg lehetne a Prodigy az ébresztőórám hangja. Hát, nem mondom, hogy nem fáj, de mindenképpen hatásos, az ébredés után közvetlenül frenetikus dobszólókat lehet nyomatni az ágyban, sőt, arra is tökéletes, hogy felszívjuk és már előre kidühöngjük magunkat, amiért ez a mai nap pontosan ugyanolyan sötét és szar lesz, mint az előző kétszázötven. Cz. F.

Rage Against the Machine – Killing In The Name

Itt egy üzenet 2020-nak Zack de la Rochától, a Rage Against the Machine frontemberétől: „fuck you, I won’t do what you tell me, Motherfucker, yeah”. Ha kidühöngenénk magunkat, és a legszívesebben addig ugrálnánk, míg szét nem esnek a mostanra unásig bámult szobánk falai, a Los Angeles-i zenekar 1991-ben megjelent számát ajánljuk a tomboláshoz aláfestő zenének. Mert még mindig a Rage Against the Machine a legjobb zenei terápia a feszkó levezetésére, a szám pedig újra nagyon aktuális, hiszen ez volt idén a Black Lives Matter tüntetések protest songja is.

A Killing in The Name-et a legendás, már fentebb idézett sora miatt is felírnánk receptre: emlékezetes, hogy a BBC Radio 5 annak idején meghívta egy élő reggeli műsorba a zenekart, és arra kérték de la Rochát, hogy lehetőleg hagyja le a szám végét, melyben eredetileg 17-szer üvölti el a „Fuck you…”-t. Persze, a frontember csak azért is belekezdett a káromkodásba, de a negyedik ismétlés után lekeverték a hangját. Cs. H.

Beerzebub – Kormány

December közepén született meg az év legdühösebb magyar dala, a hazai könnyűzenében szokatlanul szókimondó Kormány a Beerzebub rap-metál együttestől, amelyben úgy küldenek mindenkit a francba, hogy csak pislogunk, kezdve a programadónak is nevezhető „Egyszerű a képlet: a kormány az átbasz” sorral.

Szóba kerül 2020 nagyjából minden fontos közéleti ügye, Orbán, Gyurcsány, Bayer, Semjén, Kövér, Németh Szilárd, Szijjártó, az ellenzék, ami „szót se érdemel, olyan szánalom”, megidézik a kormány által kinevezett nagykövet, Kaleta Gábor bírósági ügyét egy mondattal: „A parkolási bírság drágább, mint a pedofília”, szóba kerülnek a vírusvédelmi intézkedések dacára megtartott focimeccsek, a zeneiparnak a járvány miatt nyújtott, sokak által kritizált támogatások, de még a kormány által sokadszor is elutasított Isztambuli egyezmény is. Aki meg netán kimaradt a szövegből, a hasonlóan nem finomkodó klipben kapja meg a magáét Mészáros Lőrinctől Borkaiig. (A néhol nehezen érthető dalszöveg itt, a kommentek között olvasható.) 2020-ban minden rossz volt, csak az anyázás nem! K. B.

dEUS – Suds & Soda

Kezdjük ott, hogy ez a szám a Worst Case Scenario című albumon jelent meg, vagyis úgy simul az idei évre, mint kesztyű a kezünkre. Hiszen 2020 beceneve simán lehet A Legrosszabb Forgatókönyv. A belga dEUS debütáló lemeze igazi mestermű, de ez a dal nem véletlenül lett a legnépszerűbb róla.

Aki hajlamos arra, hogy a dühét bent tartsa, és némán kiabáljon magában, annak tökéletes eszköz lehet erre a dEUS száma, mert úgy kitölti az ember agyát és lelkét, hogy másnak nem nagyon marad benne helye. Ennek a dalnak ugyanis hatalma van a hallgatója felett, a nyersessége valahol gyógyító hatású – különösen egy olyan érzékeny állapotban, amikor az embert elönti a düh. Azt fogjuk érezni, hogy nem tudjuk elég hangosan hallgatni. V. É.

Slayer – Payback

Bosszút állni nem túl keresztényi dolog, na de fejben elképzelni, hogy a sok szarért, amit kaptam, egyszer majd én is megfizetek, bizonyos határok között lehet nagyon megnyugtató folyamat. Ha pedig mindez kellemetlenül hangos metállal párosul, a jó érzések hatványozódnak, tehát nem is kell tovább magyarázni, miért érdemes így 2020 végén párszor egymás után lejátszani a Paybacket a világ amúgy is legjobb együttesétől, a Slayertől.

És bár a metált általában sem túl nagy tévedés dühös műfajnak titulálni, a Payback a düh esszenciája, pont olyan, mintha egy pszichológus kérne meg valakit, hogy csukja be a szemét, zárja ki a külvilágot, és üvöltse ki magából minden haragját, higgye el, utána jobb lesz. Vírusra, karanténra, általában 2020-ra, bármire: takarodjon végre, és ne gondolja, hogy bármit megtehet velem, nem hagyom magam, és amúgy azt mondtam már, hogy dögöljön meg? Hát, a zene tökéletes módszer az ilyen érzések egészséges csatornázására. „You ain’t fucking shit, 2020!” K. B.

Hole – Violet

Courtney Love a szakítós dalok netovábbját írta meg a Violettel, amely így tökéletes búcsú 2020-tól, nagyon itt az ideje, hogy hátat fordítsunk egymásnak. És persze ez csontig hatoló női düh is, egy olyan nőnek a dühe, akinek a testét és a lelkét is fel kell szabadítani – a számhoz készült videó ezt gyönyörű, költői képekben fogalmazza meg. A Violet masszív dühöngés, annak megannyi fázisával, újabb és újabb kirobbanásokkal.

És ennek a dalnak a végén még csak feloldozás sincs, csak a vigasztalhatatlan fájdalom, amely azonban mégis valamiféle erővé sűrűsödik. Azt a következtetést pedig mindenképpen levonhatjuk, hogy tütüben is lehet őrjöngeni. V. É.

Pixies – Where is My Mind?

Ha lenne olyan listánk, (miért nem írtuk még meg?), hogy a filmtörténelem legjobb zárójelenetei, akkor a Harcosok klubja biztos rajta lenne: tudják, az a rész, amikor a csak narrátorként emlegetett Edward Norton azt mondja Marla Singernek, hogy „trust me, everything's gonna be fine”, megfogják egymás kezét, és minden felrobban körülöttük, alatta pedig üvölt a Where is my mind.

Ennél jobb zenei aláfestése nem is lehetne 2020-nak, gondoljunk csak az első sorokra (With your feet on the air and your head on the ground / Try this trick and spin it, yeah), ráadásul, ha nincs a járvány, ezt a számot a magyar közönség élőben is énekelhette volna, de a vírushelyzet miatt természetesen a Pixies koncertjét is elhalasztották jövő szeptemberre. Nem baj, eljön még, hogy ezrek üvöltsék a refrént velük, addig is, ha már nagyon szar, csinálhatjuk egyedül is: ha végső elkeseredettségünkben az őrület határán táncolunk, és minden összeomlani látszik, ez a szám segít, hogy legalább egy kicsit kieresszük a gőzt, és bízzunk benne, hogy valahogy mégis meg tudjuk őrizni a józan eszünket. Én nem merném kijelenteni, hogy everything's gonna be fine – de azért ebben bízom. Nem is tudom, lehet-e másképp. Cz. F.

The Darkness – Rock and Roll Deserves to Die

Egy vicczenekar, amely csak külsőségeiben poén, amúgy nagyon is komolyan veszi a zenélést. Suffolki glamrock egy androgün, exhibicionista, kézen állva közlekedő énekessel, aki fejhangon visítja, hogy „Rock and Roll Deserves to Dáááj”. A fellépő ruhája a kitetovált mellkas villantására kiválóan alkalmas, V-alakban kivágott, passzentos overáll. A színpadon a tagok az őrületig zúzzák a gitárt, mi meg üvöltjük a popdallamokat, miközben a Queen dobosának fia hátul váltja a ritmusokat. A The Darkness bűnös élvezet. Koncerten és otthon is.

És mint ilyen, bármikor, bármilyen körülmények között is vesszük elő, egyszerűen mindig működik. Ha a mögöttünk lévő év ellenére, csak azért is jól akarjuk érezni magunkat, akkor hallgassuk Justin Hawkins frontember zenekarát, mert garantáltan jó kedvünk lesz tőle. A Rock and Roll Deserves to Die című számuk 2019-ben jelent meg: a dal teljesen váratlanul, régi barokkos zenét idézve kezdődik, de aztán jön a csavar, és két perc után leviszi a hajunkat (a tagoknak szó szerint is a klip végén). Cs. H.

Scooter – FCK 2020

Azért vannak a művészek, hogy helyettünk is elmondják bánatunkat, örömünket, dühünket. Született néhány dal a most (pontosan) múló esztendőnek feltartott középsőujjat mutatva, de nem lettek túl meggyőzőek, pedig egy új punkmozgalom alakulhatott volna ki erre a tematikára. Na mindegy, az egyik ilyen szerzemény a német Scooterhez köthető, velük közösen üvöltve azért elküldhetjük az évet oda, ahova való. Az épp hatodik korszakát élő rave/dubstep/progresszív house formáció saját élményeit fejezte ki ezzel, ugyanis 2020-ban is szerettek volna sokat koncertezni, de ezt, mint szinte mindent az idén, megakadályozta a koronavírus.

2020-ban még elindult a God Save The Rave Tour nevű koncertturnéjuk, de csak két oroszországi koncertig jutottak a járvány miatt. Június 6-án Ingolstadtban egy autósmoziban léptek fel legközelebb, de ennyi, az idén ez a három fellépésük volt. A helyzetet a FCK 2020 című kislemezükkel dolgozták fel. „I don't give a penny / Fuck 2020!” – kezdődik in medias res a dal, amelyben kifejti a költő, hogy ez volt valaha a legrosszabb év, amikor egy rémálom vált valóra, de tovább kell futni rendületlenül. És megmentik a rave-et, meg a világot. Vagy valami ilyesmi.

Mindegy is, zakatol a rave-techno, és mi meg szeletelünk otthon betartva a biztonságos távolságot még a tedimackótól is, és akkor majd csak eltelik. Bánom is, mentsék meg a rave-et, csak lehessen üvölteni, hogy fáktvenitveni. B. I.