Most zajlik a gála legszomorúbb része

Az összeállítás a filmszakma elmúlt évben meghalt személyiségeiről. A videóban a koronavírus-járvány miatt sajnos a szokottnál is több név szerepel. Christopher Plummer, Ennio Morricone, Iam Holm és még sokan mások, producerektől sajtósokig. Az utolsó képen a posztumusz Oscarra is jelölt Chadwick Boseman szerepelt. Hamarosan az is kiderül, neki ítélik-e a legjobb férfi színész díját.

Meglepetés: idén nem utolsóként adják át a legjobb film Oscar-díját

Hamarosan, már a színészdíjak előtt megtudjuk, melyik film nyeri meg a filmszakma legfontosabb díját.

Itt írtunk az összes jelöltől:

Glenn Close is táncra perdült

A zenei kvízjáték alatt Glenn Close felpattant a székből és riszált egy kicsit.

Tyler Perry kapta a humanitárius Oscart

A filmrendező, színész kapta a a Jean Hersholt Humantiárius Díjat "az utóbbi években folytatott aktív emberbaráti és jótékonysági törekvéseiért, ideértve a közössége tagjait sújtó hajléktalanság és gazdasági nehézségek kezelésére irányuló erőfeszítéseit.”

Tyler Perry orvosszakértőkkel együtt kidolgozott egy 30 oldalas munkatervet, amely azt szolgálta, hogy a járvány idején is a lehető legbiztonságosabb körülmények között lehessen a forgatásokat lebonyolítani - írja a CNN.

Ezt írtuk a Ma Rainey: A blues nagyasszonyáról

Míg mára szinte nem maradt olyan, fehér emberekről szóló Wikipédia-aloldal vagy mínuszos újsághír, amit ne filmesítettek volna meg, a feketék joggal érezhették úgy egészen a közelmúltig, hogy az ő tapasztalataik és múltjuk senkit nem érdekel Hollywoodban (kivéve, amennyiben a rabszolgaságról van szó). Jó példa erre Gertrude „Ma” Rainey élete: a blues egyik legendájáról még úgy sem készült játékfilm eddig, hogy elég lett volna érte nyúlni, hiszen már negyven éve megírták a sztoriját egy Broadway-színdarabban (színpadon Whoopi Goldberg játszotta a főszerepet). De kellett hozzá az utóbbi évek kulturális forradalma, hogy Hollywood elkezdjen olyan feketékről is filmeket forgatni, akik nem rabszolgák voltak.

A Ma Rainey: A blues nagyasszonyáról sok jót el lehet mondani, mégis van vele egy komoly gond: hogy nem jó film.

Üvölt róla, hogy színpadra írták, nem filmre: ami a színház elvontabb terében működhet, az film sültrealizmusában rettenetesen mesterkéltnek és ügyetlennek hat. A cselekmény ugyan mindössze egy délután alatt játszódik, amikor az öntörvényű, kissé kiállhatatlan Ma Rainey és zenekara felvennék a stúdióban új lemezüket, de a forgatókönyv persze ennél sokkal többet vállal: a párbeszédekből és monológokból kirajzolódik a huszadik század eleji Amerika és az ott élő feketék minden gyötrelmes tapasztalata és a fehérek felsőbbrendűségének minden apró és hatalmas jele. A film nagy erénye, hogy mindez tényleg kirajzolódik a minimalista sztoriból, a nagy hátránya viszont az, hogy bokájuknál fogva odarángatott, minden összefüggés nélkül a kamerába beleszavalt, emelkedett monológok és végtelenül papírízű párbeszédek révén.

(Kovács Bálint)

Itt írtunk a jelöltekről:

Ez az első kísérlet, hogy izgalmasabbá tegyék az Oscar-gálát, erre ez is ilyen

A Questlove nevű amerikai zenész és dj kvízjátékot játszik a gálán, amely során rövid részleteket ad be dalokból, a gála ettől némiképp zavarban lévő résztvevőinek pedig ki kellene találniuk, Oscar-jelölt zenékről van-e szó. Eddig se volt túl izgalmas a gála, egyes merészebb hangok egyenesen azt állítják, hogy dögunalmas, és ez a kvízjáték nemhogy nem segít a helyzeten, de még némi kínosságot is hozzátesz az unalomhoz.

Megmutatjuk inkább Questlove aranyszínű műanyag papucsát, az is izgalmasabb a kvíznél.

H.E.R. nem a ruhájáért, hanem a Judas and the Black Messiah zenéjéért kapott Oscart...

...pedig azért is simán megérdemelte volna, nem?

Ezt írtuk A metál csendjéről

Az idei Oscar-mezőny legnagyobb meglepetése lehet Darius Marder rendezői debütálása, amit hat kategóriában is jelöltek a szobrocskára – és ha bármelyiket díjra váltja, annak jó oka lesz. A végtelenül emberi, végtelenül 2021-es történet egy metáldobosról, Rubinról (Riz Ahmed) szól, aki azzal keresi a kenyerét, és egyben azzal definiálja és fejezi ki önmagát, hogy a csajával alkotott alter-metál duó dobosaként nap mint nap durva merényletet hajt végre az audió-környezete ellen. Mindaddig teszi ezt, amíg egyszer csak gyakorlatilag elveszti a hallását. A túlságosan hangos zaj hirtelen túlságosan nyugtalanító csenddé válik. Barátnője, az énekes Lou (Olivia Cooke) elviszi egy olyan közösségbe, ahol mindenki siket, és ahol elvileg megtanítják neki, hogyan lehet ezzel együtt élni.

A filmben mi, a nézők is szinte átérezzük, milyen lenne az, ha az egyik fő érzékszervünket kiiktatnánk – és ez nagyon durva felismerés.

Ugyanis hol azt halljuk, amit Rubin, azaz szinte vagy egyáltalán semmit, vagy egy más nézőpontból azt, amit épként hallania kellene. A film elején még azt hisszük, hogy rohadt idegesítő, őrjítő a zajos metál, de rájövünk gyorsan, hogy ennél sokkal őrjítőbb, ha nincs a világban semmi zaj, semmi zörej, semmi beszédhang. Rubin útját járjuk végig az elutasítástól, a dühig, lázadásig, elfogadásig. A közösségben ugyan megtanulja megértetni magát a többi sikettel, sőt ott központi, szeretett figurává válik, de ő mindig kifelé tekint, orvosi beavatkozás útján valamilyen megoldást szeretne, visszatérne a régi életébe, mint COVID-járvány után az egyszeri ember. Nem spoilerezünk, de ha adnának zárójelenet-Oscart, abban tuti befutó lenne A metál csendje.

(Balla István)

Itt írtunk a jelöltekről:

Zendaya adta át a legjobb betétdal díját

Mégpedig a 23 éves H.E.R.-nek, a Judas and the Black Messiah betétdaláért.