A gyönyörűen fényképezett nyitóképeken (operatőr: Grátz Márk) egy kisfiú, Béla fut az agyalföldi macskaköves úton (miközben az aláfestő zene a „Járom az utam, a macskaköves utam” kezdetű sláger gitáros feldolgozásban), majd beesik egy lakásba (bejöhetek tévét nézni?”), ahol a fekete-fehér tévén épp egy korcsolyaversenyt közvetítenek. A sportolók épp Bill Haley Rock Around the Clock című dalára jégtáncolnak. A kis Bélának ez egyfajta isteni elhívásféle: ez a zene örökre magával ragadja, meghatározza életét, pályáját, és nem sokkal későbbi halálát is. De közben vastagon beírja magát a magyar rocktörténetbe.

Erős kezdés is lehetne, de ekkor a sarokból kilép Csernus Imre, és megmagyarázza, amolyan „családi körösen”, hogy mindenkinek az életében vannak meghatározó pillanatok, amikor rájöhet, mihez van tehetsége, de nem biztos, hogy fel is ismeri azokat. Na, ez olyan hirtelen jött, és olyan hatást kelt, hogy akár valamelyik Monty Python Repülő Cirkusz-epizódba is beleférne. Innentől elég zavarbaejtő és nehéz is komolyan venni „az első nagyszabású filmet a magyar gitárkirályról”.

Az abszurd humor nem valószínű, hogy alkotói szándék lett volna a filmben (pedig ez fajta jelenet többször is megismétlődik később, a legabszurdabb pillanat az, amikor már a súlyosan alkoholista zenész veszekszik valakivel a kiskonyhában, amikor újra csak előpattan Csernus doktor, hogy kijelentse: „ez az ember már halott”), de tény, hogy merészet álmodott Klacsán Gábor rendező, amikor egy cseppet sem szokásos életrajzi filmben dolgozta fel Radics Béla történetét.

Ez ugyanis nem játékfilm, de vannak benne színészekkel eljátszott jelenetek, nem dokumentumfilm, noha látunk egy sor archív felvételt, és nem is valamifajta, a tanúk segítségével megidézett filmes történelem, noha végig erre épül. Abban megegyezhetünk, hogy zenés film, hiszen tele van zenével - szerencsére.

Gyorsan húzzuk is alá, hogy a pártállam által sikeresen elhallgatott Radics-életmű (két kislemezen kívül semmi nem jelenhetett meg e korszakos zsenitől) néhány elemét, mai stúdiókörülmények között, dögös hangzással felvenni mindenképp tiszteletreméltó teljesítmény, és Alapi István (Edda) vezetésével, ki is tettek magukért ezen a téren a zenészek. Ezért már megérte belevágni a film elkészítésébe.

A film formanyelve akár érdekes is lehetne, hiszen láttunk már olyat, hogy a felsorolt stílusok keverednek egy alkotásban, és abból ki is sül valami, ám itt a legtöbbször félrecsúsznak az arányok, és ez vagy kifejezetten vicces vagy inkább csak kínos jeleneteket szül. És nem csak Csernus doki feltűnései ilyenek.

Van, hogy egy képzeletbeli tévé-magazinműsorban magyaráznak Radics egykori zenésztársai vagy mondjuk Nagy Feró Radics Béla nagyszerűségéről (ami rendben is van, lehet, hogy meg kellett volna állni ezen a ponton), majd átmegyünk a játékfilmes síkba, hogy mindezt láttassa is a film, ám onnan is kizökkenünk, mert a játékfilm szereplői sokszor valódi tanúi a kornak, akik aztán megint a kamerának magyaráznak Radicsról vagy a korszakról. Ezt úgy képzeljük el, hogy bemegyünk például egy trafikba, ahol a trafikost Köves Miklós (Pinyó) alakítja, aki a következő pillanatban, már tényleg magát adva, Köves Pinyó, dobosként mesél a korról és Radicsról.

Továbbá van egy olyan szál is, amiben egy váratlanul előkerült, eddig ismeretlen Radics filmfelvétel restaurálásán dolgozik a Nemzeti Filmarchívum, és ezzel hozza be az film a valódi archív felvételeket.

Ilyen csiki-csuki a felépítése a filmnek, igazából egy kísérleti zenés filmmel van dolgunk. Ezek a váltások azonban a legtöbbször nem működnek. Egy-egy cameo jópofa lehet egy filmben, de itt egy cameo-cunamit követhetünk végig, ahol a tévés rendező az amúgy a forgatókönyvet is társjegyző Szentesi Zöldi László, az adásrendező a rockmúzeumos Bálint Csaba (a másik forgatókönyvíró), a koncertjelenetben a riporter Lakat T. Károly, de feltűnik Michelle Wilde pincérnőként és egy sor zenész – többek között Vörös István, Rudán Joe vagy Hrutka Róbert - különböző szerepekben.

Van egy-két jól eltalált karakter, ilyen az egykor a Kék Fényben rendre az országot a szigorú kommunista erkölcsre kioktató Szabó Lászlót alakító Szabó Sipos Barnabás, aki pont úgy szidja a megfellebbezhetetlenség biztos tudatával a rockzenészeket és a rajongóikat, mint ma az ilyen-olyan oldali tévék megmondóemberei szokták osztani az észt a velük egyetértőknek a velük nem egyetértőkről. Emlékezetesek még a Béla szüleit játszó Trill Zsolt és Zsurzs Kati, vagy a zenésztársak közül a Som Lajost alakító Király Attila egyes jelenetei, de összességében nem innen fogják megkeresni az év alakításai díjazottjait.

A koncertjeleneteknél viszont, legalábbis hangban kifejezetten izgalmas az archív felvételek és a ma rögzített feldolgozások összekeverése. (Amikor a fikciós koncert átvált Alapi Istvánék zenélésére, majd az ő magyarázatára, akkor mégiscsak működik ez a csiki-csuki is.) A koncerteknél viszont az a probléma, hogy a játékfilmes jelenetben bemutatott képekről egyszerűen nem hisszük el, hogy azok a 70-es éveket mutatják be. Nem így öltözködtek, nem ilyen volt a frizurájuk és főleg nem így mozogtak, őrjöngtek a koncerteken akkor a tinik, mint ahogy ezeken a képeken láthatjuk.

A Radicsot alakító Rák Zoltánról sokkal inkább a béna parókája és a beszédhibája marad meg bennünk, mintsem a karizmatikus, isteni magasságokba emelkedő, majd elbukó tragikus hős képe. Megtudjuk, hogy a korai években soha nem ivott, de nem tudjuk meg, hogy csúszott bele ebbe az örvénybe mégis. Persze, sok problémája volt a megalkuvásmentes hozzáállása, a tömegek előtti erős rendszerellenes beszólásai okán, továbbá a „Bélát a pártba, Taurust a kormányba” rajongói skandálás sem tette népszerűvé az államhatalom szemében, de nem látjuk az utat az alkohol teljes elutasításától az alkohol teljes győzelméig.

Elképzelhető, hogy volt alapja annak, hogy ez az angyalföldi munkásgyerek valamiért a görög irodalom szerelmese lett, de ezt nem taglalja a film, így megint csak a Monty Python ugrik be, amikor a rossz borok mellett az ókori filozófiák tételeit kezdi hirtelen mantrázni.

És akkor a „mi újság a faliújságon” csajozós dumáról még nem is beszéltünk, maradjunk annyiban, arról sem az ellenállhatatlan férfi idol ugrik be legtöbbünknek.

És így tovább. Az alkotók szerint filmjük „méltó emléket állít a magyar rockzene talán legfontosabb személyiségének”. Mi inkább azt mondanánk, hogy a Megátkozott gitáros egy rock and roll Aranybulla: egy kevert műfajú, nem hiteles (sokszor gagyi) történelmi film. Csak itt nem András a király, hanem Béla, aki a gitárjával olyat művelt, amit ebben az országban előtte még senki, aki tömegeket volt képes megmozgatni a zenéjével. Aki semmilyen kompromisszumra nem volt hajlandó egy olyan korban, amely épp az állandó kompromisszumokra épült.

Radics valóban máig nem foglalta el helyét a magyar rockzenei emlékezetben, pedig ő játszotta elsőként Jimi Hendrix és a Cream számait (egészen hihetetlen, hogy mindezt tulajdonképpen autodidaktaként tette: a Luxemburg és a Szabad Európa rádiók recsegős adásaiból szedte le ezeket a zenéket), tömegeket mozgatott meg a virtuóz gitárjátéka és hatásos előadásmódja, amelynek része volt a fej fölötti gitározás, és a húrok szájjal és foggal való pengetése is. Mindezt olyan zenekarokban mutatta be, mint a Sakk-Matt, a Taurus vagy a Tűzkerék. Utóbbiban Tátrai Tibor is megfordult, aki nemrég a hvg.hu-nak azt mondta, hogy élete egyik legmeghatározóbb élménye volt, amikor egy haverja levitte egy Sakk Matt-bulira.

„Ez volt az első alkalom, hogy zenét láttam. Ahogy a zenekar játszotta az akkori pop-, rockdalokat és a Bill Halley rock and roll számokat, irgalmatlan benyomást tett rám. Az a pillanat örökre szólt.” Radics gitározásáról azt mondta, „nem tudom, hogy csinálta, de ő minden zenét valahogy be tudott gyűjteni, ami akkoriban kisebb csoda volt, és persze le is tudta szedni a dalokat. Hamar barátok lettünk Bélával valahogy, befogadott, beengedett a lakásába, vihettem a gitárját, én meg szívtam magamba mindent, ami ezen a csatornán jött. Villámgyorsan elkezdtem kerülni az iskolát is, az nem volt annyira izgalmas. 16 éves koromban abba is hagytam végleg.”

Megérdemelte volna Radics, hogy akár egy ilyen filmmel is, jobban a helyére kerüljön. A nagyszabású film nem jött össze. Kétségtelen, hogy bátor vállalkozás volt ez a fura, kísérleti, többszálon futó és stílusában is összekavarodó alkotás, de összességében inkább zavarbaejtő lett.

(Cikkünk megjelenése után beszéltünk Klacsán Gábor rendezővel, aki elmondta, hogy a film összesen 45 millió forint állami támogatást kapott, és azt sem NFI-től, hanem a Petőfi Kulturális Ügynökségtől, tobábbi 14 miiliót az alkotók a saját pénzükből tettek hozzá a büdzséhez. Összehasonlításul: a most készülő Petőfi-filmre több mint 100-szor ennyi (!) állami pénz jut.) 

Mondjuk a cím találó: Egy megátkozott gitáros. Talán ezért nem jött össze a „nagy film”.

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: