Annál az alapállásnál, hogy minden politikus tisztességtelen, már csak az elkeserítőbb, ha találunk egyet, aki nem az – és pont őt kéne lemondatni.

Nagyjából ez a kiindulópontja a szlovákiai magyar Prikler Mátyás új filmjének, a Hatalomnak, amely már januárban debütált a rotterdami filmfesztiválon, áprilisban mozikba került Szlovákiában, de Magyarországon egyelőre annak ellenére sem mutatták be, hogy Hajdu Szabolcs a főszereplője, és mellette is olyan nagyszerű magyar színészek játszanak benne, mint Láng Annamária vagy Bánfalvi Eszter. (Mi Kolozsváron, a Transilvania International Film Festivalon láttuk.)

MPhilms

Pedig a Hatalom nem egyszerűen csak jó film, de olyan, amiből kifejezetten keveset látni a magyar mozikban: politikai thriller nem is annyira a hatalom természetéről – persze arról is –, mint inkább teljesen természetesnek vett, de attól még mélyen tisztességtelen ügyletekről, a kínos ügyek elsimításáról, meg a parlament működéséről. Mármint bármelyik európai ország parlamentjének működéséről, mindegy, hogy a filmben épp a szlovákot látjuk, nincsenek illúzióink arról, hogyan is mennek a dolgok a többiben. Ami önmagában lehetne épp izgalmas, de újszerű semmiképp, hiszen ilyesmikről szól a drámairodalom jó része már több ezer éve. A Hatalom azzal tud újat mutatni, hogy csavar egyet az alapképleten, és egy olyan helyzetet mutat meg, amiben korántsem egyértelmű, hogy el- és megvetjük ezeket a mutyikat. Mi van, ha igazából egyetértünk valamivel, amiről tudjuk, hogy rettentő tisztességtelen?

Mi van akkor, ha a tisztességtelen mutyitól jobb lesz a világ?

A sztori alapját egy vadászbaleset jelenti, és már ennyiből is azt érezni, ez a film teljesen nyugodtan játszódhatna Magyarországon is (igaz, akkor talán utópiának tűnne, hogy az egyik politikus csupa jó cél és a bolygó megmentése érdekében cselekszik): a vadászatot persze az elitnek, politikusoknak és nagykutyáknak szervezték. És a vadászat közben meghal egy falusi kisember, egy hajtó, akin nem volt láthatósági mellény; a felsőbb körökben azt is elég biztosan tudják, kinél volt az a bizonyos fegyver, de azt a politikust most épp nem lenne célszerű tönkretenni: ő egyértelműen jót akar az embereknek, a közelgő választáson pedig egy bornírt idióta az ellenfele. Meg kéne oldani valahogy a helyzetet okosba’; ez lesz a Hajdu Szabolcs által játszott titkosszolga feladata.

MPhilms

Prikler Mátyásnak tíz éve, a Köszönöm, jól óta nem mutattak be saját nagyjátékfilmjét, inkább producerként tevékenykedett. A hosszú várakozásnak persze nem az az oka, hogy ennyi ideig készült a Hatalom, mégis elhinnénk róla akár ezt is: a film minden egyes jelenete, helyzete annyira precízen kidolgozott, hogy ennyire aprólékos munkát is simán feltételezni lehetne mögötte. Remekül fel van építve minden morális dilemma nemcsak a gondolatok, de a sztori szintjén is: milyen károkat okozna az illető politikus lekapcsolása politikailag, és milyen károkat okoz a mutyi erkölcsileg; mik a nyomozó motivációi, amiért egyáltalán hajlandó az egészre; hogyan csapódik le mindez az áldozat családjában, és valóban annyira fontos-e az igazság az elméleti mellett praktikus értelemben is (ha lehet egyáltalán praktikus értelemről beszélni); de még az ügy megoldásának részletei is felvetnek újabb komoly kérdéseket, hiszen a bűnbak karaktere és a vele kapcsolatos események is nagyon okosan vannak megírva.

Mindezek a helyzetek egyrészt izgalmasak a krimi szempontjából is –

olyan a film atmoszférája, mintha valamelyik izlandi vagy norvég krimiíró fejében járnánk

–, másrészt pedig mindig összetettek, sosem teljesen egyértelmű rájuk a válasz, márpedig ez a legjobb dolog, ami egy hasonló filmről elmondható. Az egyetlen probléma talán épp a vadászbaleset maga: annyira egyértelmű, hogy tényleg minden rossz szándéktól mentes, véletlen hibáról van szó, hogy az elvesz egy kis feszültséget. Valamivel izgalmasabb morális kérdés lett volna, hogy mi van, ha egy bár jogos, mégis elkerülhető cselekedetről lett volna szó, olyasmiről, mint mondjuk egy, a másik fél által kezdeményezett verekedés elfajulása.

MPhilms

A Hatalomnak nemcsak a története és a felvetett témái jók, de színészei és az atmoszférája is, amelyért nem kis részben Pálos Gergely operatőr felelős: a szlovák téli tájak szürke fái és fehér hótakarója sokszor szinte fekete-fehér hatást keltenek, de Pálos amúgy is sokat játszik a szürkével, ahogy a különlegesebb beállításokkal is, felülnézeti képekkel, tágas nagytotálokkal, amikben szinte elvész az ember, és ellenkezőleg, olyan képkivágásokkal, amiből kilógnak a szereplők: mindegy, csak valahogy diszkomfortos legyen az egész.

A diszkomfortérzet pedig Hajdu Szabolcs puszta jelenlétéből is árad, nem is csak rettentő hiteles betegségábrázolásából, de az őt körülvevő dolgok nagyobb részétől való undorából is, amit néha szépen egyensúlyoz az egy-egy, ritka lélekkel teli jelenet – például a színész zárójelenete is. Az meg egyfajta művészi sportteljesítmény, hogy a szlovákul amúgy nem beszélő Hajdu a film kedvéért megtanulta a mondatait úgy, mintha valóban kétnyelvű lenne, és tökéletesen hiteti el a nézővel, hogy magabiztosan váltogat magyar és szlovák között.

MPhilms

A szlovák-magyar-cseh koprodukcióban készült film a mai magyar, a Fidesz által einstandolt magyar filmtámogatási rendszerben aligha készülhetne el – már csak ezért is jó lenne hazai moziforgalmazásban látni. De a fő ok persze nem ez, hanem hogy egy ilyen jól felépített, eredeti, elgondolkodtató és vizuálisan izgalmas film minél több nézőt érdemelne minél több olyan országban, ahol könnyű azonosulni vele. És hát ez alól a legkevésbé sem Magyarország jelenti a kivételt.