Lassan új filmes alműfaj lehetne a sötét magyar ötvenes években játszódó, dokumentarista elemekre építő fikciós, krimiszerű kamaradráma. Az utóbbi időben számos ilyen alkotás készült (Szabadság különjárat, A berni követ, A vizsga, A játszma), akár ebbe a sorba is beilleszthető Tóth Barnabás legújabb filmje.

A Mesterjátszma Stefan Zweig világhírű Sakknovellájának egy 1956 Magyarországára átértelmezett változata, amiben nem a náci időkben, hajón menekülő emberekről van szó, hanem a szovjet tankok által szétlőtt Budapestről nyugat felé tartó vonaton menekülőkről. Zweig főhőse, dr. B ügyvéd a Gestapo börtönében a kínzóitól elcsent könyvből tanult meg a cellájában sakkozni. Tóth filmjének (egyik) főhőse szintén B, de ő egy pap, aki az ÁVH börtönében jut hozzá a sakkjátszmákat leíró kötethez. Mind a két sztori B-je menekülés közben bonyolódik végzetes sakkjátszmába.

Szűk mértani térre szorul, és ugyanakkor kombinációs lehetőségeiben határtalan

– írja Zweig a sakkról, és ezt ő a novellája szerkezetére is átültette. Tóth Barnabásék szintén egyfajta forgatókönyvírói utasításként értelmezték ezt a leírást. A film két szálon fut párhuzamosan, mind a kettőben adott volt a szűk tér: a börtöncella és a vasúti vagonok. A kombinációs lehetőségek végtelensége pedig ott rejtőzik minden jó krimiben. Tóthnál sem lehet pontosan tudni, ki kivel van, és mit akar, mindenki gyanús, és csak a végén derül (elvileg) ki minden.

Mondhatni, a Mesterjátszma egy Gyilkosság az Orient-expresszen-be oltott A játszma. De épp az a legnagyobb baj a filmmel, hogy míg Agatha Christie-nél a végén Poirot mindent elmagyaráz, és fény derül minden egyes homályos részletre, Tóth Barnabásnál a végső csavarból egyáltalán nem biztos, hogy mindent megértünk az addigra teljesen összezavart sztoriból. Vagy inkább azt mondanánk, hogy belemagyarázhatunk ugyan mindent ekkor, de ez nem katartikus ahaélményt nyújt, hanem inkább szembesít egy olyan kérdéssel, hogy „csak ezért volt ilyen dög zavaros az egész?”

A történetben a már említett B (Hajduk Károly) és vallatói (Mácsai Pál és Péterfy Bori) játszmája mellett (a papot azért vallatják a kommunisták, hogy árulja el, hogyan akarnak kimenteni Nyugatra egyházi kincseket) egy fiatal párt ismerhetünk meg, az ígéretes sakktehetség Mártát (Varga-Járó Sára) és a „megoldjuk ügyesbe”-elven túlélni próbáló Istvánt (Váradi Gergely), akik szeretnének elmenekülni azzal a bizonyos utolsó vonattal az országból.

Viszont csak egy jegyük van, és a morc kalauz/embercsempész bandavezérnél (az örmény származású harmonikás, David Yengibarian vérfagyasztóan jó alakítása) ez, mondjuk úgy, önmagában nem egy nyerő felállás. A vonaton van még mindenféle gyanús és szerethető alak (apró érdekesség, hogy az egyik pánikoló utas például maga Bereményi Géza, akinek az Eldorádó című filmjében játszotta az unokát 35 éve, gyerekszínészként Tóth Barna), de azt azért érezzük végig, hogy valami nem stimmel a vonattal, az utasokkal, a primér történettel.

Molnár Kata Orsolya

Egyetlen biztosnak látszó pont, hogy a Péterfy Bori által játszott Piros valami rosszban sántikál. Ez aztán be is bizonyosodik, nemcsak a beszólásai, az állandó, leplezetlen figyelése miatt, hanem konkrétan feltűnik az ávós szálon is, majd aztán a gonosz hatalom sötét ügynökeként végül – a vonat szűkített terénél is szűkebb helyen (a vécében) lezajló – a kifejezetten izgalmasan és látványosan elővezetett jelenetben is megküzd az egyik főhőssel.

Az Akik maradtakban is lehengerlő alakítást nyújtó Hajduk Károly most is lubickol a pap szerepében. Szinte a nézőknek is szenvedést okoz, amint a zárkában a hitére támaszkodva, de abban időnként meg-meginogva túlélni próbál, és közben méltóságát is szeretné megőrizni. Minden emberi kapcsolattól, még az őrök arcának látványától is megfosztják, olvasni vagy zenét hallgatni sem engedik, még azt is korlátozzák, hogyan feküdhet. A rendező és Fonyódi Tibor által jegyzett forgatókönyv szerint – látszólag véletlenül – mégis hozzájut egy könyvhöz, de az nem egy regény, hanem „csak” sakkjátszmák leírása. Hogy gondolatait elterelje, B betanulja annak tartalmát, és lejátssza a partikat a kenyérbélből és takaró szövetszálakból készített sakk-készletével. Időnként már meg-meghasadni látszik az elméje, ekkorra már önmaga rosszabbik, cinikus felével folytatja a sakkpartikat, miközben azon is vitatkozik vele, mit is kellene tennie, vallania a túlélésért. Később aztán a vonaton is feltűnik – az is egy megválaszolatlan kérdés, hogy kerül oda továbbra is szerény, de állhatatos, itt viszont már erősen labilis idegrendszerű papként. Vallatása ott is, más eszközökkel, folytatódik.

Ugyanis ott, először csak Márta kihívójaként (Varga-Járó Sárának ez az első filmszerepe, és nem rajta múlt, hogy nem igazán tudott emlékezeteset nyújtani: nem volt túl árnyaltan kitalálva a karaktere), majd természetesen B kihívójaként is, megjelenik a Mácsai Pál által játszott titokzatos, behízelgő, régivágású, karizmatikus úriember, Czentovic, akiben egyre inkább van valami fenyegető is. Sőt, ki is derül a börtönös jelenetekből, hogy miért – és ez nézői szempontból megint csak jó darabig erős szájbarágásnak tűnik.

Molnár Kata Orsolya

A leginkább a Besúgó című sorozat főszereplőjeként ismertséget szerzett Váradi Gergely által játszott István pedig próbál ügyeskedni, alkudozni, eltűnni az embercsempészek elől, megvívni a csatáit Pirossal. A történetet valójában ő alakítja, ő lendíti sokszor tovább. Bár sok mindent a karakteréről nem tudunk meg, de Váradi kihozza a szerepből, amit lehet, és egyértelműen felnő a film másik két főszereplőjéhez.

„Nem hiszek már Istenben, ezért nem is haragszom rá" - így láttuk a magyar Oscar-jelölt filmet

Semmi akciójelenet, semmi formai újítás, semmi gigantikus látványvilág, csak két zseniális színész jutalomjátéka és egy egyszerű, erős üzenet - de épp ettől működik nagyon Tóth Barnabás Akik maradtak című szívmelengető filmje.

Tóth Barnabás mindig is nagyon ügyelt a filmjeiben a legapróbb részeletekre is. Most is, már-már mániákusan odafigyelt a vonat vagy a börtön korabeli berendezésének tárgyaitól a korhű jelmezek legutolsó gombjaiig (látványtervező: Hujber Balázs, jelmeztervező: Szlávik Juli), vagy a sakkjelenetekig mindenre: Szurmay-Palotai Piroska női FIDE-mester minden partit és lépést gondosan megtervezett, döntően a korábbi világbajnok, Alekszandr Alekszandrovics Aljechin játszmáinak motívumait használta. Sőt B vallatásában és a cellában átélt dilemmáiban konkrétan visszaköszönnek Mindszenty József bíboros visszaemlékezései is.

Ezek az apróságok érdekesek és fontosak, a színészek (különösen Hajduk, Mácsai ás Váradi) emlékezetes jutalomjátékai, továbbá Másik Szőke András a feszültséget eleve a fojtogató szűk terekkel megteremtő operatőri munkája – néha jó ízléssel, izgalmasan, máskor viszont kissé közhelyesen alkalmazott digitális trükkökkel felturbózva – pedig el is viszik a hátukon a filmet. Ám a műfaj által megkövetelt feszes dramaturgia meg-megcsuklik, a sokszor túl irodalmias, életszerűtlen párbeszédek, a nehezen követhető történések kizökkentik a nézőt, le-leül a film.

Miközben a száguld a vonat, a sakkjátszma tétje egyre nagyobb, a szereplőkről pedig sok minden kiderül, nézőként egyre jobban elbizonytalanodunk, hogy értjük-e a látottakat. És amikor már biztosak vagyunk benne, hogy nem, akkor jön a már emlegetett, mindezt megmagyarázni hivatott, de ehhez nem elég nagy csavar.

Ezek miatt, bár a Mesterjátszma jó ötletre épülő, alapvetően át is gondolt sztori, látványos képekkel, zseniális színészekkel, mégis inkább kihagyott parti.

„Szüntelenül fejlődik, és teljesen terméketlen. Olyan gondolkozás, amely semmihez sem vezet. Matematika, ami semmit ki nem számít, művészet, ami nem hoz létre műveket, anyagtalan szobrászat" – írja Zweig a Sakknovellában erről a fura játékról.

A Mesterjátszmára inkább csak egyszerűen írjuk azt, hogy patt.

A Nemzeti Filmintézet támogatásával készült pszichothriller először szeptemberben mutatkozott be a nagyközönségnek, világpremierjét a CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon tartotta, ahol rögtön közönségdíjat is nyert. Moziforgalmazásba november 9-én kerül.