A Just Like Honey-t természetesen valamikor a vége felé lőtték el. Ha nem is a legvégén, de azért valahol a koncertzárás felé. Ez az a Jesus and Mary Chain-dal, amit a legtöbb ember ismerhet – tán még olyanok is, akik talán azt sem tudják, hogy ez a zenekar létezik. Az Elveszett jelentés (Lost In Translation) című 2003-as Sofia Coppola-film emlékezetes zárójelenete, Tokió, Scarlett Johansson és Bill Murray megölelik egymást, közben hömpölyög a tömeg, Murray beszáll egy taxiba, összecsendül a nagyváros, a sokmilliós metropolisz és a magány, és a be nem teljesült vonzalom melankóliája, közben éjmélyből fölzeng Jim Reed énekhangja és a szénné torzított gitár, meg ez a valahol mélyen nagyon is slágeres dallam.

A nagy slágereket persze gyakran hagyják a koncert végére a zenekarok. Grand finale. Amúgy nincs semmi grandiózus a helyzetben. Itt állunk egy mátrai erdőben, az egyik legkisebb és legszimpatikusabb magyarországi fesztiválon. A mai nap éppen megfelelő arra.

A koncertig van idő körbejárni a fesztiválterületen, és arra is van idő, hogy megállapítsam, továbbra is imádnivaló az az ötletesség és figyelem, ahogy a rendezők kezelik ezt az erdei placcot – a részletezést meghagyom a Fekete Zajról általában beszámoló cikkünknek. Belenézek a Platon Karataevbe, ahol új dobos van, hopp, erről nem is tudtam. Új lemezre készülnek. Valamint belehallgatok az elektrós-gitározós dreampopban utazó finn Maustetytöt zenéjébe. Őket Aki Kaurismäki Hulló levelek című filmjéből ismerték meg sokkal többen, mint korábban. Először nem annyira tetszenek, aztán igen.

A Maustetytöt

Martin Cabrera

És van idő beszélni a nap főfogásáról is. A Jesus and Mary Chain 1983-ban alakult Skóciában, a zenekar magját a két Reid-fivér, a már említett Jim és a gitáros William adta, aztán, ahogy cserélődtek körülöttük a zenészek, végül is ők ketten lettek a zenekar. A korai felállásban az a Bobbie Gillespie volt a dobos, aki később a Primal Scream frontembereként lett világsztár, a basszusgitáros pedig Douglas Hart volt, aki később kliprendezőként lett nagy májer. Az első lemezük a Psychocandy 1985-ös – a punk, a radikális zajrock, az ötvenes-hatvanas évek soulos, rock and rollos világa, meg a Velvet Underground melankóliája találkozik benne érdekesen.

Mintha egy szomorkás popslágert összekapcsoltak volna egy mosógéppel és egy generátorral.

1985-ben, egy Bravo újságban láttam először a fotójukat, nem sokkal később egy másolt kazettán eljutott hozzám a bemutatkozó lemezük. Ez a kettő együtt maga volt az instant kúlnessz és a rakendroll: a radikális zene, és a boglyahajú csávók bőrdzsekiben és fekete napszemüvegben.

A többi lemezük is elég jó. 1987-es Darklands rendezettebben szól, mint a debütalbum, és szerintem a pályájuk csúcsa, meg – ugyancsak szerintem – egyébként is az egyik legjobb lemez evör, ám az 1989-es Automatic, az 1992-es Honey’s Dead, az 1994-es Stoned & Dethroned mind eléggé rendben vannak. Közben az indie-rock kulthősei, aztán nagy öregjei lettek, eközben a két testvér között folyamatosak voltak a – néha verekedésig fajuló – konfliktusok, nem is volt meglepő, hogy a kilencvenes évek végén egy turnén lezajlott nagy összeveszés után feloszlottak. 2007 óta azonban újra léteznek, koncerteznek, turnéznak, 2017-ben és idén új lemezeket is jelentettek meg (Demage and Joy és Glasgow Eye). Így jutottunk el a mai napig. 

Szóval, amikor a Just Like Honey jön, talán akkor emelkedik a legtöbb telefon a magasba. Szellősen állnak az emberek a színpad előtt, nem vagyunk túl sokan, ahogyan egyébként az egész fesztiválon sem (és ez egyébként nagyon is jó áll a Fekete Zajnak, ha nem megy a finanszírozhatóság rovására, akkor drukkolok, maradjon minden így). Fiatalabbakat is érdekel a Jesus and Mary Chain, de értelemszerűen főleg a zenében a nyolcvanasok végén, kilencvenes évek elején szocializálódott középkorosztály tölti meg a nézőteret. Vannak, akik kifejezetten a JAMC miatt, egyben pedig első alkalommal érkeztek Mátra-Sástóra.

The Jesus and Mary Chain

Martin Cabrera

Addigra már lement a program nagyobb része, ami kifejezetten (ha úgy vesszük, meglepő módon) hangsúlyosan épít a zenekar idén megjelent új nagylemezének dalaira. És természetesen a Jesus and Mary Chain klasszikusnak nevezhető számai sem maradnak ki, Head On, Happy When It Rains, Blues From a Gun, Sidewalking, Darklands, Nine Million Rainy Days, I Hate Rock and Roll, és így tovább. Érdekes módon a zenekar sokkal nagyobb svunggal és kompetenciával tolja le az új dalokat. Ez azért szokatlan, mert az ilyen korú együttesek sokszor kötelező kűrnek veszik az aktuális új lemezanyag válogatott dalainak prezentálását. Itt meg mintha éppen fordítva lenne. A hatvan fölött járó Reid-fivérek mintha legalábbis komolyan gondolnák, hogy ez nem egy nosztalgiabuli, hanem egy jelen idejű zenekar.

A Jesus and Mary Chain egyébként továbbra is egy nagyon hangos, elég karcos, rendkívül zajos zenekar, de hát mi zajt akartunk, ezért érkezünk ide. Meg is kapjuk a magunkét, csöng a fülem a koncert után. Egyébként semmi rongyrázás, egy régisulis rockkoncert kulisszái ezek, tisztelet parancsoló erősítők (mindegyiken Jesus felirat), dobcucc, régi gitárok, hozzá meg jól kitalált, de nem túlbonyolított vizuális kulissza a háttérben. William Reid továbbra sem a világ legjobb gitárosa, a második legjobb sem, sőt én a dobogót sem venném biztosra, de ezeket dalokat ő írta, ezeket az emlékezetes gitártémákat ő találta ki. A csíkos pólót és sötét zakót viselő Jim Reid pedig nem szexisten, nem adrenalinbomba, és nem is intellektuálisan sármos frontember, inkább olyan, mint egy sápkóros brit költő. Mégis nehéz nem rá figyelni.

The Jesus and Mary Chain

Martin Cabrera

Van meglepi is, a már emlegetett Just Like Honey-ben a fesztiválon zenekarával aznap fellépő hazai dalszerző-énekesnő, boebeck lép színpadra, ő adja a csajvokált. Sajnos nem igazán hallani a hangját, amiről nem ő tehet, lefedte a zenekar gitárfüggönye. És ami a gitárok hömpölygését illeti, a végére marad a szökőár: a Reverence végtelenre állított zúzása zárja az estét. Utána marad a tücskök ciripelése, a fesztivál népének alapzaja, és fönt az égen a szuperhold.