Megosztó volt a szülés utáni depressziót punkos keménységgel feldolgozó Die, My Love, de abban mindenki egyetértett, hogy Jennifer Lawrence ősidők óta a legjobb alakítását nyújtotta. Lawrence maga mögött hagyta a franchise-filmeket és az őt korábban három Oscar-jelölésig (és egy győzelemig – Napos oldal) rendező David O. Russellt, és már csak olyan filmekben szerepel, amelyeknek ő a producere. Ez a módszer már Emma Stone-nak is bejött, és hozzá hasonlóan Jennifer Lawrence is a negyvenéves koruk előtt két Oscar-díjas színésznők elit klubjában találhatja magát.
A vetítés utáni beszélgetésben megvitatjuk, hogy a heves szexjelenetek ellenére volt-e kémia Lawrence és a szintén producerszerepet is vállaló Robert Pattinson között, és azt is, hogy miért volt olyan lanyha taps a film sajtóvetítése után.
Képkocka a Die, My Love című filmből
IMDb
Még mostohább fogadtatásra lelt Wes Anderson új filmje, a hamarosan a magyar mozikba is megérkező A föníciai séma. Andersonnak esze ágában sincs változtatni a formulán, és megint telepakolta A-listás színészekkel a kis jellegzetes babaházát, de úgy tűnik, mostanra végleg elfáradt a koncepció, és elillant a Tenenbaum, a háziátok vagy a Holdfény királyság idején még olyan erős Wes-varázs.
Scarlett Johansson csak pár percre jelenik meg A föníciai sémában, de pár nap múlva első saját rendezését is láthatjuk a cannes-i programban. A színészek első rendezései visszatérő motívum idén Cannes-ban, hiszen Johanssonon kívül Kristen Stewart és Harris Dickinson is bemutatkozott rendezőként. Stewart filmjére, a The Chronology of Waterre szinte lehetetlen volt jegyet szerezni, de végül megállapíthattuk, hogy sok hűhó volt semmiért, még messze állunk attól, hogy végleg csak a kamera mögött legyen szükség az egykori tinisztárra. Bemutatkozó rendezésében vannak ugyan hatásos pillanatok, és a sztori kifejezetten izgalmas, de szüksége lett volna egy őszinte barátra, aki kigyomlálja a modoroskodást a vágáskor.
Kristen Stewart és Imogen Poots a The Chronology of Water című film forgatásán
IMDb
Egy rossz szavunk sem lehet viszont Harris Dickinson (A szomorúság háromszöge, Jókislány) rendezővé válása kapcsán, az Urchin ugyanis egy elképesztően magabiztos első film, amely a nagy brit szociorealistákat, Mike Leigh-t vagy Ken Loachot juttathatja eszünkbe. A hajléktalanságból kievickélni próbáló fiatal fiú (Frank Dillane – igazi sztár születik alakítás) története empatikus és lebilincselő, de elkerüli a nyomorpornót és a fals tanulságokat.
Hasonló gyöngyszem volt a német mester, Christian Petzold új filmje, a Mirrors No 3 és a The Love That Remains az izlandi Hlynur Pálmasontól. A podcastban szót ejtünk arról is, hogy ez a két nagyszerű film miért szorult mellékszekciókba, noha verik a versenyprogram nagy részét. Richard Linklater (Sráckor, Mielőtt-trilógia) franciául forgatott tisztelgését a francia új hullám előtt, a Nouvelle Vague-ot pedig inkább nyitófilmnek tudtuk volna elképzelni, hiszen a fiatalabb közönségnek pedagógiai részletességgel mutatja be a Kifulladásig forgatását. Linklater a megfelelő ember volt a feladatra, hiszen kellő távolságtartással kezeli a francia mozi szent teheneit, és elsősorban a mozgalom laza, spontán energiáját adja át.
