Prágai perpatvarok II.
Öt éve birkózik a cseh művészeti társadalom a Nemzeti Galéria élén álló Milan Knízákkal. Az egykori fluxusművész nemcsak a legújabb - a prágai biennále kapcsán kialakult - botrány miatt került a sajtó figyelmének központjába, hanem a gondjaira bízott intézmény fokozatos leépülése okán is.
Milan Knízák: A haza atyjai II.; 1990. © Műértő |
A külföldi közönség számára talán csak az elmúlt hónapokban vált világossá, hogy valami bűzlik a prágai intézményben, hiszen már a prágai biennále főszervezői és kezdeményezői -- Giancarlo Politi és Helena Kontová -- is megunták Knízák önkényuralmát. Nem túlzás: apokalipszis utáni állapotok uralkodnak immár több éve a prágai Nemzeti Galériában, a gyűjtemények szaktekintélynek számító gondnokai (Jirí Fajt, Hana Rousová), vezető kurátorok (Milos Vojtechovsky, Tomás Pospiszyl), művészettörténeti kutatómunkát végző személyiségek (Jirí Zemánek) mondtak búcsút a „nemzet ékszereként” számon tartott intézménynek -- mindnyájan a főigazgató miatt. A Nemzeti Galériában az Európa-szerte méltán híres állandó kiállításokon túl csak elvétve látható jelentős tárlat, mint a Csehország barokk dicsősége (Műértő, 2001. szeptember). Ez nemcsak a hazai művészeti felhozatalra, hanem a nemzetközire is érvényes. Prága ugyanis kiesett a nemzetközi galériahálózatból: Knízák nem hajlandó kölcsönözni a gyűjtemények nemzetközi érdeklődésre igényt tartó műveit. Krédója szerint mindenki jöjjön Prágába, aki ezeket az alkotásokat látni kívánja.
Ez vált a csehországi konfliktus újabb tényezőjévé, mert ma már nemcsak a hazai művészek és műtörténészek állítják, hogy Knízák ténykedése árt a cseh művészetnek és Csehországnak, hanem a külföldi társintézmények is egyre erőteljesebben hallatják hangjukat. Legutóbb a csehországi születésű, ma hamburgi professzor, Noemi Smolik tette közzé Knízák még sokba kerül Csehországnak című írását (Mladá fronta dnes, 2004. október 2.), amelyben személyes tapasztalatait gyűjtötte össze. Ezek alapján a prágai direktor nemcsak Frantisek Kupka műveit nem volt hajlandó kölcsönadni a párizsi Musée d’Orsay-nak az absztrakció kezdeteit elemző kiállításra, hasonló elbánásban részesült a hamburgi Kunsthalle (Zdenek Pesánek műveivel), a párizsi Centre Pompidou, a kölni Ludwig Múzeum, a müncheni Lenbachhaus és nem utolsósorban a wolfsburgi múzeum. A művek kölcsönzése fejében felajánlott kiállításokat Knízák laza mozdulattal utasította vissza. Noemi Smolik szerint a prágai Nemzeti Galéria küldetése négy kiemelt területre terjed ki: a gyűjteménygyarapításra, a művekről való gondoskodásra, a kutatói tevékenységre és kiállítások rendezésére. Szerinte a Knízák vezette intézmény ezeknek a céloknak nem tesz eleget -- nemcsak a kiállítói tevékenység területén, hanem a többi esetben sem. A művek kölcsönzését a főigazgató menetrendszerűen az alkotások rossz állagával indokolja, kutatási tevékenység pedig nem folyik a galériában, hiszen az erre alkalmas emberek szétszéledtek -- és nem csak Európa-szerte. Ám a gyűjteménygyarapítás sem konfliktusmentes téma, hiszen Milan Knízák főigazgató Milan Knízák művésztől vásárolt alkotásokat!
Egyre komolytalanabbá és egyben mind tragikusabbá válik a prágai Nemzeti Galéria -- mint intézmény -- és annak főigazgatója. Ez mindenképpen sajnálatos, mert éppen Knízák számított az első olyan menedzsertípusú intézményvezetőnek, aki forradalmi változtatásokra volt képes. Tette ezt az 1990-es évek első felében a prágai Képzőművészeti Akadémián, majd azonos lendülettel és megszállottsággal a galériában. Ám rövid időn belül minden döntést centralizált, mindenben őt illette meg az utolsó szó: menedzser, művész és kurátor lett egy személyben. Ennek nyomát mutatják immár az intézmény legújabb állandó kiállításai, amelyek Knízák nemzeti elkötelezettségű szemléletét és saját művészete iránti elfogultságát reprezentálják. De minden szakmai figyelmeztetés hiábavaló, a kultuszminiszter rendre védelmébe veszi kedvencét. Ez vezetett ahhoz az akcióhoz, amelynek során tavaly november 20-án a Rafani képzőművészeti csoport (a Chalupecky-díj 2004-es döntőse) tagjai tiltakozásuk jeléül A cseh művészet 1900--1960 között című állandó kiállítás termében végezték el (nagy)dolgukat. Immár nem csak képletesen bűzlik valami a prágai Nemzeti Galériában. (Műértő, 2005. január)
Hushegyi Gábor