A Stratégiai Iroda tervének összeállítása, 2004.

Az újonnan alakult Kortárs Képzőművészeti Kurátorok Egyesülete (KKKE, CAB-Curators’ Association Budapest) nem kevesebbet tűzött ki céljául, mint szemléletváltást és intézményi szintű változásokat a magyar művészeti színtéren. A tíz fiatal kurátort tömörítő egyesület formális megalakulása előtt hónapokig afféle munkacsoportként, think tankként működött, hogy a szándékaikat megfogalmazó szövegeket beszélgetésekben, levelezésben kimunkálja. Törekvéseiket az alábbi pontokban összegezte az egyik dokumentumuk: „A kurátorság intézményének szakmai megalapozása, definíciójának folyamatos aktualizálása. A magyar képzőművészet bekapcsolása a nemzetközi diskurzusba. Kiemelkedő szakmai színvonalú hazai és nemzetközi projektek feltételeinek megteremtése. A megvalósult projektek láthatóvá tétele. Társadalmi kommunikáció és ismeretfejlesztés. A hazai kortárs művészeti intézményrendszer szereptudatának erősítése és a kollaboratív készség fejlesztése. A fenti célok eléréséért tevékenykedő Stratégiai Iroda létrehozása.” A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE) szervezésében az elmúlt két évben több találkozóra került sor a kortárs művészeti élet szereplői és kultúrpolitikusok között. Ezeken jobbára Harsányi László, az NKA (Nemzeti Kulturális Alapprogram) elnöke képviselte a „struktúra” oldalát. A kurátorok e beszélgetések után kezdték összeállítani konkrét javaslataikat, amelyek mostanra programmá értek. A Műértő a KKKE két tagját, Erőss Nikolett kurátort és Beöthy Balázs képzőművész-kurátort kérdezte a kezdeményezésről.

Beöthy Balázs: „Ez egy stratégiai terv, amely feltárja, végiggondolja a problémákat, majd javaslatokat tesz a megoldásukra. A hazai kortárs képzőművészet mind a közönséggel, mind a nemzetközi színtérrel rosszul kommunikál, kevés az élő kapcsolat, az intézményrendszer kiegyensúlyozatlanul működik. A képzőművészeti produkció manapság nem különálló személyek erőfeszítéseként, hanem kollektív produktumként jön létre, mint minden ebben a specializált társadalomban. Ennek alapja az infrastrukturális háttér, amely az intézmények szereptudatából és kapcsolódásukból adódik. Amíg az együttműködés viszonylag magas szinten meg nem valósul, addig nincs esély arra, hogy akár hazai, akár nemzetközi fronton áttörést érjünk el. Mind a mai napig nagyon esetlegesen történnek a dolgok. A Documenta kurátora például 1990-ben járt itt utoljára, amikor még a Kisplasztikai Triennále zsűrijébe hívták meg. Ez is csak a szeszélyes ügymenetet illusztráló példa. Olyan hellyé kell szervezni Budapestet és szélesebben az országos színteret, ahová szívesen jönnek az emberek. Nem formális vagy financiális okok miatt, hanem a hely természetéből fakadóan.” A kérdésre, hogy vajon a kultúrpolitika asztalára leteszik-e a stratégiai terveket, Erőss Nikolett válaszolt: „Nem elég a kocsmaasztaloknál és a megnyitókon megvitatni ezeket a kérdéseket, hiszen így a reakciók sem jutnak túl ezen a szinten. Szükséges lépés, hogy mindezt a nyilvánossággal és kultúrpolitikával is közölni tudjuk. Mediátorként tekintünk magunkra, többszintű kommunikációra alkalmas helyzetet próbálunk teremteni, ahol a művészeti produktumok, a művészek, az intézményen kívüli csoportosulások, az intézmények és a politikusok között valamiféle diskurzusgeneráló szerepet tölthetünk be.”

A KKKE létrejötte és céljainak közzététele -- hozzáteszem, ez az újságíró véleménye -- abba a folyamatba illeszthető, amely az elmúlt két évben egyre erősebben érezteti hatását a hazai kulturális életben: a szakmák újrafogalmazzák viszonyukat a jelenlegi struktúrához, közben újradefiniálják önmagukat, és persze azonnal beleütköznek a kultúrpolitika által életben tartott, recsegő-ropogó intézményrendszerbe. A filmtörvény vitái, az Irodalmi Kerekasztal progresszív szellemű írószervezeteinek (JAK, Szépírók Társasága) javaslatai, az Idő van! nevű informális kezdeményezéshez tartozó kortárs zenekarok, a szakmai fórumokon és a sajtóban reformot sürgető színháziak (Schilling--Gáspár: A színházi struktúra modernizációja -- Vitairat; Kritika 2004. november) mintha ugyanarra mutatnának rá. Jól látszik, hogy a szakmák párhuzamosan gondolkodnak.

Beöthy Balázs: „Az esélyek latolgatása nem feladatunk. A saját területünkön tudjuk végiggondolni a problémákat. Szemléleti váltást szorgalmazunk, amely tulajdonképpen apró, mentális fordulatokból áll. A valódi reflexió és az együttműködési szándék jelenleg hiányzik a művészeti közegből. Senki sem kockáztatja meg, hogy nyilvánosan véleményt mondjon, mert nem akarja X-et vagy Y-t megsérteni, támadni. Udvariaskodás és elhallgatás jellemzi ezt a szűk területet is. Mindez töredezett, széthúzó, privát érdekek mentén szerveződő szcénát eredményez.” Erőss Nikolett hosszú problémalistát vázol fel azokról a pontokról, ahol az intézményrendszer reformra szorul: „Csak a címszavak szintjén: a művészeti produktumok és kezdeményezések nyilvánossághoz segítése -- idehaza és külföldön. Generatív és kommunikatív lehetőségek teremtése. A magyar kortárs képzőművészet megismerhetővé tétele a külföldi szakmabeliek számára. Nyilvánvaló hiányok: miért nem érkeznek ide külföldi kurátorok, miért olyan esetleges a nagy nemzetközi kiállításokon való részvételünk? Hogyan hatnak vissza a nemzetközi bemutatók a művészek karrierjére, mi az, ami ezekből továbbvihető és mi módon? Fontos a finanszírozás kérdése, a lassan reagáló pályázati rendszer. Többszintűvé és dinamikusabbá kellene tenni, hogy ne legyen belekódolva a kiszolgáltatottság és a nehézkesség. Ha például külföldi megjelenésről van szó, ne féléves-egyéves átfutási idő legyen, amíg erre források teremthetők.”

A KKKE stratégiája a szakmai tevékenység felől indul és alulról építkezik. Lényeges eleme azonban a Stratégiai Iroda létrehozása. Egy kis létszámú, de jelentős pénz fölött rendelkező szakmai testület azonban – ehhez nem kell nagy jóstehetség -- szembemenne a már intézményesedett érdekekkel. A KKKE célja nem a konfrontáció. Az új elképzelések azonban óhatatlanul ütköznek majd a bebetonozott struktúrákkal.

N. G. (Műértő - 2005. április)