A dobos ismerős egy befutott popzenekarból, a csapat fennállása második koncertjét adja, de a produkció kiforrott. Begyakorolt számok és freestyle rap keverednek, egy-egy megírt számot egy-egy improvizáció követ: a dobos csak úgy elkezd egy ütemet, a két MC pedig szövegel rá, sorra szólítja a hangszereseket, belépnek, szólóikkal illusztrálják a szöveget. Apró történetek, Tarantinóhoz illő gegek és a hagyományos rapper szereplíra: én ez vagyok, ezt csinálom.
A közönség a legjobb rímeket tapssal jutalmazza. A publikum negyven főből áll, és végigtáncolja a másfél órás koncertet. Az egyik rapper megállás nélkül szövegel, peckes és vidám, mint Vitéz László, szellemes, mint Pajor Tamás. A másik visszafogottabb, egy bárszéken ül, bele-beleszól a hömpölygő zenébe,  ha egy rövid szólóhoz jut, futamai csiszoltabbak, líraibbak, másképp központoz, mint a szigorú kétnegyedet tartó társa,  már-már jazzesen frazíroz.
Kulturális mix a színpadon és a söntéspultnál. Megrögzött sörivó ex-rockerek, derékig latyakos síruhás futárok a rastahajú barátnőikkel, festékes arcú, Surda-kalapos építőmunkások, akik reggelig talán haza se mennek, néhány itt tanuló etióp diák, egy hazai sajtócég  tulajdonosa. Kezeket a magasba!
A ráadás csak rögtönzés, éjjel egy óra van, az MC elmeséli, ő is megy aludni, a maga részéről szintén biciklis futár, másnap kilenctől szolgálat, igyunk egy utolsót, viszlát. Gyalog haza a hóban. Nem tudok aludni, megakadt bennem egy hip-hop lemez. És a kérdés is: feljön-e ez a banda valaha a flaszter alól? Volt-e itt valaki a kiadóktól? Meddig uralják még a Hupikék Törpikék a sikerlistát? Beengedi-e valaha a hazai popzene az utca hangját? Megyek még egy kört a háztömb körül, holnap kidobom a tévémet.