Bostonban a Brigham and Women's Hospital külön részleget szervezett a gyógyszer-gazdaságtudomány területének kutatására. Itt dolgozik Niteesh K. Choudhry, aki munkatársaival azt vizsgálta: milyen költségvetési és egészségügyi változást jelentene, ha infarktus után igyekeznének megkönnyíteni a betegek gyógyszerellátását, az optimális kezelést.
 
A számítás a nemzetközi kezelési irányelvekben szükségesnek tartott gyógyszerekre vonatkozik. A kutatók hangsúlyozták, hogy a sokfelé reklámozott, természetes eredetű csodaszerek, táplálékkiegészítők és multivitaminok, amelyeknek a hatásosságát soha nem bizonyították, nem szerepelnek ebben a listában.
 
Négy gyógyszercsoportot tárgyalnak, amelyekből valamelyik készítményt infarktus után általában minden beteg folyamatosan szedi. A kis adagú aszpirin, a bétablokkoló szerek, a vérnyomáscsökkentő és az erek állapotát javító ACE-gátlók vagy ARB-készítmények, végül a koleszterincsökkentő sztatinok az orvosi irányelvekben szereplő olyan kezelést jelentik, amellyel a szívroham ismétlődése jó eséllyel megelőzhető.
 
"Ezek igen hatásos gyógyszerek és aránylag nem drágák, ezzel szemben azok az események, amelyeknek a megelőzésére ezeket kifejlesztették, nagyon sokba kerülnek" - írta Choudhry. A munkacsoport áttekintette az előbb említett gyógyszerek forgalmát. Az adatokból és több vizsgálatból kiderült, hogy sokkal kevesebb szívbeteg használja a számára létfontosságúnak számító gyógyszereket, mint ahánynak erre szüksége volna.
 
Az úgynevezett bétablokkoló készítmények a szívroham után több vizsgálat tanúsága szerint meghosszabbítják a betegek életét, ennek ellenére az infarktust követő időszakban csak a betegek 46 százaléka szed ilyen gyógyszert folyamatosan. A koleszterincsökkentő szereket is csak az ilyen betegek fele kapja.
 
A kutatók kimutatták, hogy a javasolt négyféle gyógyszert a teljes kombinációban csupán a szívbetegek 20 százaléka veszi be minden nap. Azt is tudjuk, hogy a gyógyszerszedés pontossága, a terápiahűség nem egyszerűen azon múlik, hogy fizetni kell-e a tablettáért, vagy ingyenes, de vizsgálatok tanúsága szerint az ingyen kapott készítmények megbízható szedése 64 százalékra tehető.
 
Ha ezeket a fontos gyógyszereket a biztosító költségmentesen adná a betegeknek, a teljes egészségügyi költségek a számítások szerint 14 százalékkal növekednének. Az ilyen betegek átlagos túlélési ideje az eddig dokumentált 8,21, életminőség szerint módosított évről 8,56 évre növekedne. Fontos, hogy a kutatók ilyenkor már nem egyszerűen évben adják meg valamilyen beavatkozás, kezelés eredményességét, hanem az élet minősége alapján módosított adatot idézik. Ezt könnyű megérteni: ha valakinek betegség, sérülés miatt egykori ifjúkorának száz százalékos minőségű élete már csak feleannyit ér, akkor most legalább két életminőség szerint módosított esztendőt kell a beavatkozásnak adni ahhoz, hogy az eredmény ugyanannyit jelentsen, mint korábban egy életév.
 
Az egészségbiztosítók számára fontos adat, hogy a kutatók számításai szerint a gyógyszerek ingyenességébe befektetett többletköltség hosszú távon jelentős hasznot hozhat. Ha a betegek a biztonságos, folyamatos és ingyenes gyógyszerellátás eredményeként nem kapnak, vagy csak lényegesen később kapnak ismét szívinfarktust, ritkábban kerülnek az igen drága ellátást jelentő kórházba, a betegenként jelenleg 114 ezer dollár helyett a biztosító tényleges kiadásai 111 ezer dollárra csökkennének.
 
A modellkísérlet nem pótolhatja a valódi vizsgálatot. Choudhry és munkacsoportja nagy, megfelelően kontrollált kutatást kezdett, amelynek nemzetközi elnevezése Post-MI-FREEE vizsgálat. Itt olyan, infarktus utáni betegek sorsát követik, akik a javasolt ingyenes gyógyszeres kezelést kapják és ezeket az adatokat hasonlítják össze azokéval, akik a magánbiztosítótól a gyógyszerköltségeknek csak egy részét kapják meg.