szerző:
Rác András
Tetszett a cikk?

800 éven át használták a mai belváros egyik temetőjét, amiben a bordély fertály lányait temették el.

Southwark Libájának születtem / Köszönöm én Máriám, szentem / Püspököd miatt megteszem / hogy a lábam szétteszem!”

Így énekeltek Southwark Libái, akik közül 65-70 nő holttestét találták meg a mai londoni belváros közelében, Southwark kerületben. Rajtuk kívül még nagyjából 80 gyereket is megleltek a ma Cross Bone-ként ismert kert alatt, közülük sokan az első hetet élték csak meg.

A 148 holttest valószínűleg csak az 1%-a annak a tömegnek, amit exhumálhatnának, de a helyi önkormányzat eddig csak egy kertnyi területet vett körül kerítéssel. A többi majdnem 15000 halott a környező épületek alatt található.

Cross Bone temető, Soutwark - ahol a prostituáltakat temették a XII. századtól kezdve
©

A feltárásra akkor került sor, amikor az 1990-es években a London alatt tekergő metróvonalak közül a Jubilee Line-t kiterjesztették dél felé. Ekkor a városi múzeum régészei csupán 6 hetet kaptak leletmentésre. A munka sokkolta a környék lakóit, akik a trendi belváros múltjára Dickens-i noszalgiával gondoltak. Pedig a szépséggel ábrázolt nyomor és a 19. századi koldusregények egy 800 éves hidegrázós helytörténet végét ábrázolják csupán, azt sem hitelesen.

A mai Southwark Londontól délre esett a 12. században, külterületnek számított, a bűn és a nyomor számára fenntartott határvidéknek. 1161-ben Thomas Becket, Canterbury archediakónusa adott iparűzési engedélyt a helyi bordélyoknak – nem véletlen, hogy a vidéket egy időben Szabad Clink-nek (Liberty of Clink) hívták megemlékezve e szabadságlevélről. S ahogy a vígalmi negyedek mindenhol Európában, ez is a városhatáron épült ki.

Máshol is találunk bűnös temetőt: Maffia temető az orosz iparvárosban

A piacra dobott női test megtömte az egyházi perselyt, de a lányok nem kaptak végtisztességet – kizsákmányoltak síron innen és túl. A rengeteg halottnak jelöletlen sírokban találtak csak helyet, és amikor a 18. század végétől már a koldusok is e gödrökbe kerültek, a temető egész kerületet foglalt el. A 19. századra a higiéniai helyzet tarthatatlanná vált, és mivel az ipari forradalomban az egyre terebélyesedő városban már nem peremvidéknek, hanem inkább belső kerületnek számított Southwark, a városatyák léptek: 1853-ban bezárták a temetőt.

A város peremén

Minden ipari forradalom előtti és alatti város peremén, ahol éppen szétfeszítették a városfalakat, három kétségbeesett emberi intézményt találhat az időutazó: kurvákat, kabarékat és temetőket. Budapesten is így volt, Londonban is így volt.

Egy ilyen helyen milyen a halál egy prostituált számára? Milyen a végtisztesség? A város életmód minden szempontból megtette a kártékony hatását.

Először is: a városi ember mindenhol a világon idegenkedik a holttesttől és a haldoklótól. Mindenkiétől, de főleg a családtagok porhüvelyétől. Nem szereti, ha az otthonában meghalnak, és egyszer csak azon kapja magát, hogy ő sem otthon leheli ki lelkét. Egyre kevesebbet ápol időseket, exportálja őket szakintézményekbe. Nem virraszt. Halottat nem mosdat. Ezt is átruházza másokra.

A városi embernek a sírhely művészete, az emlékművek, az epigrammák ezért közel sem olyan természetesek, mint a rusztikus halottkultuszban. Monumentálisabbak, finomkodóbbak, álságosabbak, opera pátosszal telítettek, mesterségesebbek. Pótcselekvés a bűntudat és tehetetlenség borogatására.

Aki városban gyászol, az elveszíti gyakorlatiasságát és türelmét a halott- és sírápolással szemben. Aki a városban hal meg, az hátrányt élvez a vidéki halottakkal szemben

Másrészt: a városiasodás sem tudja kikezdeni az ősi, babonás, vallásos reflexeket. A városi ember is tudni véli, hogy akinek a teste nem marad tiszta, azt nem fogadja be a színtiszta föld. A tisztátalan testek között találjuk a vámpírokat, kipattannak a sírjukból. Nekik a vérük szennyezett. Köztük találjuk a boszorkányokat (nota bene a szó eredete: baszni), őket néha kiássák, és újra karóba húzzák. Őnekik a bőrük vagy a hajuk szennyezett, ellentmondásos módon e szennyezettség éppenhogy csábos gyönyörűségként jelenik meg. És köztük találjuk a prostituáltakat, akik nemi úton terjedő betegségek formájában viselik a skarlát betűt.

Southwark a Lond Bridge felől, XVII. század
©

Nincs rosszabb pozíció, mint egy halott városi prostié

A Southwark-i temetőből került elő az a csontváz, amit a skóciai Dundee Egyetem bűnügyi helyszínlelő laborjában vizsgáltak meg. A kutatócsoport gyorsan megállapította, hogy az elhunyt nő a húszas éveit élte, rendkívül alacsony termetű, nagyjából 140 centi magas. A csontok elváltozásából az is rögtön kiderült, hogy az illető elképesztően rossz egészségtől szenvedett, alultápláltként koldult, és arcát is eltorzította a betegség.

Földi maradványa nagyjából 1 méterre feküdt a felszín alatt, vagyis legkorábban az 1820-as években temették el, nem sokkal a temető bezáratása előtt. Az elváltozást az évek alatt elterjedt szifilisz okozta – ekkor az angol társadalom 20%-a szenvedett tőle, a negyednek csaknem az egésze. Mint kiderült, még gyerekprostitúcióban fertőzték meg, nem örökölte a betegséget, ezt a fogak elváltozásából állapították meg. (A kifejlett fogakon másképp mutatkozik a szerzett bakteriális fertőzés, mint ahogy a gyerekeket megtámadó betegség sorvasztja el a még fejlődő csontozatot.) Ez a következtetés arra vezette a kutatókat, hogy az elhunyt életkorát is módosítsák 15-16 évesre.

A kutatást feldolgozó BBC dokumentumfilmet csak a lehető legerősebb idegzettel szabad megnézni. Ami azonban kiderül a történetből, az a kutatók halálról és végtisztességről alkotott képe. Emberibb az emberinél. Ez a másfél évtizedet megélt, megnyomorított lány, akit egy tömegsírban találtak, úgy juthatott végtisztességhez, hogy 190 évvel halála után egy 6-7 fős csoport minden forrását, idejét kihasználva utánajárt sorsának.

A halottnak lett neve, története és sírhelye, vagyis végül megkapta az a három kitüntetést, amit szeretteinknek egyidejűleg meg kívánunk adni. Ha valaki megakadályozná, hog ezt megtedjük, harcba indulunk ellene, vagy megalázzuk magunkat: így tett Antigoné, így tett Priamos, így tesznek ma az izraeliek és amerikaiak, akik nem hagynak honfitársat, bajtársat, rokont az ellenség kezében, és így tesznek a magyar családkutatók, akik keresik a hadifogságban meghalt mieinket. Név, sírhely és történet nélkül sírápolás, a háromra egyidejűleg támasztunk igényt.

Mi a helyzet a többi 15000-rel?

Lehet, hogy a vámpírokat, boszorkányokat és a prostituáltak sokszor és sokáig egy kategóriában kezeltük, de az utóbbiakkal mégis szolidáris a társadalom. John Constable író és spiritualista a Southwark Corss Bone emlékkertnél idegenvezetéseket tart, körmeneteket szervez, dalokat ír a Libák nevében és még egy drámát is írt negyedről, amit Shakespeare színházában, a Globe-ban mutattak be.

Constable aktivista. Folyamatosan lobbizik a kegyeletért és azért, hogy az újra és újra próbálkozó ingatlanfejlesztők ne temethessék irodaépületek vagy bevásárlóközpontok alá a 148 feltárt sírt. Jelenleg a főpolgármesterrel és a közlekedési vállalattal levelezik arról, hogy miként kerülhetne a Southwark kerület önkormányzatához a sírhelyek teljes felügyeleti joga.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!