Elszabadult a földi pokol a finn szaunában
A budapesti vagányok egy percet sem bírnának ki abból a lappföldi hőségből, amit egy finn gyerek fegyelmezetten elvisel. Sőt, inkább vidám apás programként éli meg. Lantos Gábor 100 napos északi kirándulásán igazi szaunában, igazi fagyban és igazi szarvasversenyen járt.
A kisfiú maximum hároméves lehetett. Magyarországon a széltől is óvnák. Itt meg édesapja egy laza mozdulattal löki be a száz fokra hevített szaunába. Odabent nagymamája veszi kezelésbe. Édesanyja vizet löttyint az átizzott kövekre. Sisteregve száll fel a gőz, a forró pára borotvaként vágja testünket, hatol agyunkig.
A kisfiút ez nem zavarja. Szüleivel bent ül, s élvezi a test, valamint a lélek megújulását. Holott mit sem tud az egészről. Tíz perc elteltével apuka megfogja és a jeges Jeris-tó felé viszi. Nem gondolkodnak sokat, együtt mennek be a lépcsőn a vízbe. A gyereket megmerítik, majd anyja a meleg pezsgőfürdőbe rohan vele. Mindezt a délután folyamán még három alkalommal megteszik. Nagy tételben mernék rá fogadni, hogy a gyerek ezen az éjszakán jól alszik majd. Hogy honnan tudom ezt ennyire biztosan? Onnan, hogy negyvenegy évesen pontosan ugyanazt a programot bonyolítottam le, mint a finn família. És aznap este nekem sem kellett kétszer mondani az alvást. Tizenkét óra egyhuzamban, este nyolctól másnap reggel nyolcig.
100 nap Északon - korábbi állomások:
Egy hotdoggal térítették el az amerikai elnököt
Mínusz harminc fokban rekedt a magyar utazó
Ilyen egy igazi svéd busójárás
A norvégok két kézzel kapnak a mérnökök után
Itt él a legmesszebb költözött magyar lelkész
Hol lakik a legészakibb magyar a Földön?
Megvan a legészakibb magyar, és nem fázik
A legbékésebb magyarok északra költöztek
Finnországban, annak is az északi régiójában, a Lappföld kellős közepén vagyunk. Tőlem kétszáz kilométerre délre, Rovaniemi határában székel a Mikulás, felettem kétszáz kilométerre, északra éppen hóvihar temeti be Nuogramban az Európai Unió legészakibb kövét. Itt, középen, a Jeris-tó partján azonban minden csendes. Csak a füstös szaunából, az egyik legősibb finn lélekmelegítő helyről hallatszik némi zsivaj. Angolok vannak odabent, s miattuk már a legtöbben fürdőruhában osonnak be a helyiségbe.
Tavaly még senkin sem volt textil. A magyarországi szaunák kilencvenöt százalékában elektromos árammal fűtik fel a fával borított helyiséget, Finnországban azonban az ősi füstösben a fatüzelésű kályha dívik. A kétszintes belső részben balra található az óriási kályha, amelyet kora reggel kell megtömni fával, hogy aztán egészen a délutáni órákig folyamatos figyelés mellett táplálja valaki a tüzet (többnyire a szálloda egyik alkalmazottja.) Az első begyújtást követően a kályhából füstöt engednek a belső térbe, amelyet órákkal később vagy a kéményen keresztül szippantanak ki, vagy az ajtót kinyitva hajtják ki onnan. Ekkorra a belső hőmérséklet eléri a száz fokot. A szellőztetés után még fél óra és jöhetnek a vendégek. A törölköző helyett fából készült ülőkére rogyhatunk le, hiszen a padokra és a szauna falaira az évek során vastag koromréteg rakódott. Aki nem vigyáz, ugyan hamvasan emberként lép be, de kéményseprőként távozik.
Odabent nagyon meleg van. A kályhába már nem kell újabb fákat pakolni, de az egész napos tüzelés megtette a hatását. A füst aromája régen befészkelte magát az eresztékek közé, ezt szívod magadba hatalmas lélegzettel. Tüdődet és testedet szinte égeti a száraz gőz, amelyet olykor egy-egy nagy kanálnyi víz kiöntésével tehetsz nedvesebbé. Ezt negyedórán túl a legedzettebb finnek sem bírják, ajtó kinyit és irány a tó. Úgy, ahogy a bevezetőben minderről már sok szó esett.
Élni, na, azt aztán nagyon tudnak a finnek. Most éppen a februári síszünet ideje van, amikor az országban mindenki Lappföldre igyekszik – csak azok nem, akik ott élnek. A tanítási pauzát nem egyszerre adják ki, hanem országrészenként. Mindenkire jut egy-egy hét. Kezdik a déliek, őket követik a kelet-finnek, majd a nyugatiak jönnek és végül az északi terület iskolásai is megkapják a jól megérdemelt sport-szabadságot. Így az a veszély nem fenyeget, hogy a Levi környéki lejtőkön tömegnyomor alakul ki. Hosszú sor csak a sífelvonónál áll, a kabin alig öt perc alatt viszi fel a sportolókat a 714 méter magas hegy (vagy inkább domb) tetejére. Kicsit ostobán érzem magam, rajtam se sícipő, se léc, kezemben is csak egy fényképezőgép, bot helyett. A völgyben nyolcvanéves idős nő sétál, azaz inkább a nordic walking elnevezésű sportot űzi. Idefent a snowboard és síléc vegyesen váltakozik a lábakon. A pöttöm gyerekektől az idős férfiakig mind-mind önfeledten csúsznak le a meredek lejtőn. 714 méter magasan a szél keresztbe vág, mehetnék a melegedőbe, de inkább a természet által különlegesre formázott táblát bámulom, amiből semmi sem látszik, ellenben az egész olyan, mint egy székely kapu. Ha rápillantanak a képre, talán igazat adnak nekem.
Később a Muonio melletti husky-farmra tévedek, ahol több mint négyszáz állat szenved a hihetetlen meleg időben. A hőmérő higanyszála plusz négy fokot mutat, az időjárás megőrült, vagy ahova a száz nap alatt én megyek, zsákban hozom a meleget? (Pár nappal azt követően, hogy a finn lappokat magukra hagytam, visszatért a mínusz húsz fok, ahogy annak lennie kell.) De most ismét a szánhúzókról. A vastag bundás állatok közül hatot fognak be a jármű elé, előre ül, aki csak néz, hátul áll, aki kormányoz és fékez. A túra a kora délelőtti órákban indul, a fogatok pillanatok alatt bevetik magukat az erdőbe. A kutyák roppant okosak, tudják, merre kell menniük, itt csak a tempón lehet gyorsítani, vagy lassítani. Ha a hátul álló rálép a fékre, az ebek is leállnak, amúgy hangtalanul suhan az egész konvoj előre. Menet közben akad némi kis- vagy nagydolog, de ezt futás közben is el lehet végezni.
Nem csak a huskyknak, hanem a szarvasoknak is. Ők egy házzal odébb, Rovaniemiben repítik maguk után a sítalpon álló versenyzőket. Kétnapos kőkemény viadal ez, a Porocup 2013, ahol agancsuktól megszabadított rénszarvasokat löknek egy karámba, miután az állatot kötél segítségével összekötötték az emberrel. Mikor mind a hat dobozban ott mocorog a szarvas, az indító körbejár, megtekinti, minden szabályos-e? Majd felemel egy kart és indul az őrület. A szarvasok lógó nyelvvel törnek előre, van, amelyik gyorsabban vágtat, de van, amelyik már a start után lemarad. A lóversenypályára hasonlító ovális havas kört hetven másodperc alatt abszolválják az állatok, hogy aztán a depóba rohanva bezsebeljék a nekik járó simogatást. A fődíjat és az aranyozott serleget Rovaniemi szépségkirálynője adta át egy rókabundába öltözött mogorva szakállas ember társaságában – utóbbi a verseny igazgatója és főrendezője volt.
Slusszpoénként elmentem még Tornióba, amely hallatán több ismerősöm kérdezte, hogyan kerültem hirtelen Itáliába? Ez azonban nem Torino, hanem Tornio. Egy kedves egyetemi határváros, amelynek a másik oldala a svédországi Haparanda. A sétányon tábla figyelmeztet, hogy két lépést követően Finnországból Svédországba toppanunk, az óráinkat állítsuk vissza hatvan perccel, amúgy, ha bármi elvámolni valónk lenne, akkor forduljunk jobbra és a közeli épületben valljunk be mindent. Ha Tornióban este hétkor bezárt az üzlet, akkor tíz perc elteltével Haparándában vásárolhatunk, mert akkor és ott még csak este hat múlt pár perccel. Ha kétszer szeretnénk köszönteni az újévet, vagy duplán akarjuk megélni születésnapunk kezdetét, ugorjunk el Tornióba, majd onnan Haparandába. Ilyen egyszerű az egész.
Eközben a torniói egyetemen tanuló és projektmenedzsernek készülő Nagy Dóra kollégiumi konyhájában vágjuk a hagymát, krumplit főzünk, csirkét sütünk. Odakint hull a hó, a távolban, a tó másik oldalán csak halványan látszanak a világ legészakibb IKEA áruházának körvonalai. Híres hely ám ez! Északról a norvégok ide özönlenek vásárolni. A parkolóban mindenki fotóz, mégiscsak különleges ponton vagyunk, nem? Odabent a választék sokkal nagyobb, mint a magyarországi testvérkében, ja és minden fele annyiba kerül. Hogy csinálják ezek a svédek, ezen gondolkodom, miközben a huszonöt éves Dórával és egy másik honfitársammal, Évivel nekivágunk a tónak, melyen piros műanyag lécekkel jelölték ki a sétautat. A jégen. Én a buszállomás felé kanyarodok, a lányok az áruházba. Húsgombócot ezúttal sem ettem, s mivel a svédeket is elérte a lóhúsbotrány – már a híres IKEA gombócban is leltek némi paciból származó maradékot – jobbnak láttam megelégedni Nagy Dóra remek tepsis csirkéjével. Ám egyáltalán nem a „ha nincs ló, jó a szamár is” alapon. Az előbbit együtt főztük. Az utóbbit ki tudja ki és mikor rittyentette össze.
Kicsit még integetünk egymásnak, majd délnek veszem az irányt. Másnap Stockholmba repülök, hogy onnan újra észak felé vonatozzak, a végcél Mora. A Dalarna megyében megbúvó tízezres kisváros már a Vasaloppetre, azaz a tizenhatezer résztvevőt megmozgató sífutóversenyre készül. A jövő héten pedig már Norvégia olajvárosában, Stavangerben forgolódom, s ha minden sikerül, elmesélem, hogyan kell megközelíteni a két szikla közé szorult hatalmas követ, a Kjeragboltent.
Lantos Gábor utazását itt követhetik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
