A 11 éves Kristent édesanyja vitte el terápiára, mert egy ideje nemigen tudott kommunikálni vele. Az értelmes, empatikus, magasan képzett és pszichológiailag is művelt nő egyedül nevelte a fiát, és nem értette, miért nem tud hozzá közel kerülni, segíteni neki a problémáiban. Úgy érezte: kudarcot vallott. Kristen a terapeutával sem állt szóba, így a szakember úgy döntött, csendben marad a fiúval együtt.

A közös csend hosszú időszakai nyomán aztán a fiatal páciens lassan kezdett feloldódni, először csak dúdolni, majd nevetni, később beszélni is kezdett. A terapeuta ugyanezt a módszert javasolta az anyukának is: ne akarjon mindent verbalizálni, hanem vegyen inkább egy mély lélegzetet, nyugodjon le belül maga is, és ebben a nyugalomban maradjon csendben kettesben a fiával, töltsön vele minőségi időt, amelynek során figyeli őt, a rezdüléseit, hogy így egy új kommunikációs formát fedezzenek fel.

A kiegyensúlyozott kapcsolat alapja

Ezzel a saját praxisából vett történettel kezdte előadását Iben Dissing Sandahl dán pszichoterapeuta a Budapest Music Center nagytermét megtöltő közönség előtt. A példával illusztrálta magyarul most megjelent harmadik kötetének, a Fogd a kezem!-nek az üzenetét, hogy milyen fontos a szülők és gyerekek bensőséges kapcsolata. Különösen manapság, amikor a gyerekek nagy nyomás alatt vannak, rengeteg stresszt és szorongást gyűjtenek magukba. Nem csupán a családi problémák és iskolai elvárások miatt, hanem például a világban tapasztalható számtalan feszültségforrás (klímaváltozás, migráció, terror) okán is, amelyek – bármennyire is ügyelnek a szülők, de – hatnak az ő pszichéjükre is.

A világban tapasztalható számtalan feszültségforrás

Asszonyi Eszter

Ezeknek az akár meg is betegítő hatásoknak a kivédésére pedig a legjobb ellenszer a szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolat – állítja a dán szakember. A kiegyensúlyozott, fizikai, érzelmi és szellemi kapcsolat alapja azonban, hangsúlyozta, a felnőtt kiegyensúlyozottsága és sebezhetősége. Ezekre tudnak majd támaszkodni a gyerekek, ezekre építhetik saját érzelmi egyensúlyukat. Annál is inkább, mert a gyerekek életét egyre jobban uraló internet és közösségi média világából épp a legfontosabbat: a helyes kapcsolódáshoz szükséges mintákat nem tudják elsajátítani.

Mit tegyen a szülő?

Mi a teendője tehát a szülőnek? Ismerje meg elsősorban önmagát, legyen őszinte önmagával, legyen jelen a gyereke számára, és időről-időre tegyen fel bizonyos kérdéseket magának. Köztük például azokat, hogy elegendő és erős-e a kapcsolatom a gyerekemmel; elérhető vagyok-e a számára; figyelek-e rá igazán? Így meg fogja hallani a gyerek sokszor talán ki sem mondott kérdéseit: látsz-e engem; fontos vagyok-e számodra; miért vagyok fontos számodra?

Ha már ez megy, akkor a következő lépés, hogy a szülő fejlődjön a (meg)hallgatás művészetében. Hogy tényleg ott legyen a gyereke mellett, amikor annak szüksége van rá, és ne csak szerepet játsszon. Illetve, hogy ne akarja őt túlbeszélni, ötletekkel, tanácsokkal és szabályokkal traktálni, ne szakítsa félbe őt, ne öntse rá állandóan a véleményét, élményeit, hanem csak a konkrét problémára reagáljon. Nem könnyű ez – ismerte el Iben Sandahl –, „a saját lányomnál is elrontottam, annyira a saját elvárásaimat szerettem volna viszontlátni benne.”

Külső és belső nyugalom

Asszonyi Eszter

De ebben segít az előadás során többször is emlegetett csend. Ami, ha együtt tapasztaljuk meg, nem is annyira kínos, feszítő, mint ahogyan attól sokszor félünk. Ezt a dán terapeuta rögtön bizonyította is, megkérve a közönséget, hogy pár másodpercre közösen maradjanak csendben. „A szívnek nincs mindig szüksége a verbális kommunikációra” – folytatta. Ezért a gyerekeiknek a szülők akkor teszik a legjobbat, ha biztosítják nekik ezt a külső és belső nyugalmat, a közös megpihenést ebben. Akár úgy, hogy csak lefekszenek velük együtt a szőnyegre, és egy ideig bámulják a plafont. „Higgyük el – zárta gondolatait Sandahl –, hogy ha közösen hallgattunk, utána maguktól fognak hozzánk jönni, hogy beszélhessenek is.”

Hasfájás, tic, gombóc a torokban

A színpadon a dán szakembert Deliága Éva pszichológus, integratív gyermekterapeuta követte, aki a Fogd a kezem! kötet előszavát írta. Ő arról a munkáról beszélt részletesen, amit a hozzá érkező családokkal végez, akik többnyire csak a gyerekük „hasfájását” vagy „tikkelését” szeretnék meggyógyíttatni. Pedig egy gyereket sosem szabad a közegéből kiszakítva nézni, mindig családi kontextusban szabad csak közelíteni a problémához – figyelmeztetett. Ez a két szakemberben egyébként közös rendszerszemlélet abból indul ki, hogy a gyerek – ha sikerült kizárni a szervi, organikus okokat – általában „tünethordozó”, a baj gyökere valahol máshol van.

A gyerek tünethordozó

Asszonyi Eszter

Mint annál a családnál, akik azzal keresték fel Deliága Évát, hogy „gombóc van a kilencéves kisfiú torkában”. Természetesen gombócot nem találtak, a szülőkkel való beszélgetésből viszont sok minden kiderült. Az anyuka azt mesélte el, hogy a férje alkoholista és gyógyszerfüggő, és emiatt teljesen marginalizálódott a családban, kiszorul a hétköznapi tevékenységekből, egyedül hagyja őt a gyerekkel. Az apuka egy másik alkalommal ugyanakkor arról számolt be, hogy szeretője van, de nem tudja, mit csináljon, a családját mégsem akarja otthagyni, félti a gyereket, de az egész helyzet nagyon feszíti is, ezért menekül esténként a kábulatba. Nem csoda, hogy ebben a „fojtogató légkörben” a gyereknek gombóc nőtt a torkában.

A magyar szakember szerint a gyerekkori szorongások, pszichoszomatikus tünetek esetén a szülőkkel való közös feltárás a legjobb út a probléma megoldására. Annál is inkább, mert ők azok, aki az idő nagy részében a gyerekkel vannak, elsősorban nekik kell önreflektív módon rátekinteni a családi dinamikára, és megtalálni azokat a megoldási utakat, amikkel ők hozzájárulhatnak a gyógyuláshoz.

Válás és iskola

A két legkomolyabb stresszforrásként a válást és az iskolai terhelést emelte ki a gyermekterapeuta. Előbbi azért is komoly szorongási faktor, mivel lényegében minden második családot érint, és Magyarországon jellemzően még évekkel később is rengeteg indulat kíséri ezeket a szakításokat. Az iskolai nyomás és elvárás hatása szintén országspecifikus Deliága Éva szerint. Óriási a különbség az óvoda és az iskola között, míg előbbi helyen sokkal több mozgáslehetőség van, az első osztályban már azt várják, hogy naponta több órát „vigyázzállásban” üljenek a gyerekek, majd a szünetben is büntetik a szaladgáló kisfiúkat. „Nem véletlen, hogy épp iskolába indulás előtt fáj a hasa a gyerekeknek, és nem mondjuk a vidámparkban vagy a nyári szünidő alatt.”

Szülői megértés

Asszonyi Eszter

Nagyon kevés eszköze van a gyerekeknek, ezért üzennek ezekkel a pszichoszomatikus tünetekkel, ezeket pedig a szülőknek meg kell(ene) érteniük. De ha nincsenek is tünetek, már az is jele lehet egy szorongásos belső folyamatnak, ha egyik pillanatról a másikra „csak” megváltozik a kicsi viselkedése. A közös játék, a fizikai élmények (ellensúlyozandó a digitális eszközök hatásait) és a szülők részéről rendszeresen beiktatott én-idő (amikor feltöltődhetnek, kiereszthetnek), ezekkel lehet leghatékonyabban oldani a feszültséget, és megteremteni a bensőséges kapcsolat alapjait – zárta előadását Deliága Éva.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban találhat, melyben a lelkileg egészséges nethasználattal foglalkozunk. Keresse az újságosoknál vagy rendelje meg!

Ha most fizet elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, 20% kedvezményt kap vagy választhatja azt is, hogy ajándékba kapja a Pszichológia dióhéjban című könyvet.