BD: Azt sem tudom hirtelen, hol fogjuk meg a témát. Kételkedjünk, szorongjunk, netán pánikoljunk vagy okoskodjunk? Mi több bölcselkedjünk, adjunk tanácsokat karantén idejére? Félelmetes a betegség, a halál gondolata, de ugyanúgy félelmetes a bezártság is. Te hogy vagy? Hogy érzed magad?

FA: Én ott kezdeném, hogy mi idegesít. Mondjuk, egy kutya vakarózik, és attól félek, hogy soha nem fogja abbahagyni. Előbb-utóbb úgy érezhetem, meg kell ölni, mert a végtelenségig folytatódik. Mindenféle ismétlődő mozdulat vagy hang kínzás nekem.

BD: Mit akarsz ezzel mondani?

FA: Akárhová nézel, akármit csinálsz, a vírusról látsz, hallasz híreket; számolják a fertőzéseket, a halálokat. A félelem az, hogy ez már örökké így lesz, hogy ennek nem lesz vége, vagy én halok meg, vagy mindenki. Tehát valamiféle hit kell ahhoz, hogy holnap is felkel a nap, de ahhoz is, hogy valamiből ki lehet gyógyulni, vagy a viharnak vége lesz. Amikor talán 2-3 évesen az anyám babakocsiban tolt, és fújt a szél, én megkértem, hogy szóljon a szélnek, hagyja abba. Már akkor is attól féltem, hogy annak soha nem lesz vége. Szerintem ez a fajta félelem sokakat befolyásol tudatosan vagy tudat alatt. Egyszerre félünk attól, hogy soha nem lesz vége, és attól, hogy vége lesz.

Rendelje meg online!

Az érdekes az, hogy az élményeinket felosztjuk, vannak, amiket akarunk, és olyanok, amiket nem akarunk. A kérdés az, hogy amikor elkerülhetetlenül merülünk el az élményben, amit nem akarunk, akkor hogyan viselkedjünk. Erre két válaszom van, az egyik: örüljünk, hogy egyáltalán van élményünk. A másik pedig az, hogy amikor egy kard szúr a hasamba, akkor a legjobb lazítani, hogy minél könnyebben hatoljon át rajta, mert ha befeszülök, akkor sokkal több kárt fog okozni.

1956-ban, amikor kinéztem az ablakon, egy tank közelített a Margit körúton, lassan forgott a tornya az ágyúval. Rám irányította a csövét, célzott, és hatalmas dörrenés, láng csapott ki a csőből. Emlékszem, gyorsan félreugrottam, lehasaltam a sarokban. Nem nagyon féltem, mert az agyam keményen dolgozott azon, hogyan tudom elkerülni a bajt, merre menjek, ha leszakad a padló. Azt gondoltam, ha közel maradok a falhoz, nem zuhanok le. Keményen gondolkodtam a lehetséges megoldásokon. A rakéta, amit a tank kilőtt, a házunk fölé érkezett, nem talált be az ablakon.

De ha betalált volna, talán túléltem volna, mert volt stratégiám, voltak ismereteim, amikre alapozva villámgyorsan ki tudtam alakítani a tervemet. Ehhez képest most olyan veszély van, amiről nincsen elegendő információnk. Mindenki a halálról beszél, de az ellenség láthatatlan. Senki nem lő, nem lehet kiszámítani dolgokat. Vagy mindentől félek, vagy semmitől. Az, amitől félünk, bárhol lehet.

Azok a pácienseim, akik eddig is féltek mindentől, akik kényszeresen takarítottak és tisztálkodtak, most egyre jobban érzik magukat, mert mindenki azt csinálja, amit ők mindig is csináltak. Van egy páciensem, aki évek óta senkit nem engedett be addig a lakásába, amíg az illető a bejáratnál le nem zuhanyozott, és tiszta ruhát nem vett fel. Szóval csak teljesen lefertőtlenítve lehetett belépni hozzá. Ezt megkövetelte a barátaitól, a szeretőitől is. Most ha mindannyian meg tudnánk ezt csinálni, megállíthatnánk a fertőzést. Mindenki tanulhatna ezektől az emberektől, nekik van a legnagyobb tapasztalatuk és kiérlelt gyakorlataik erre a helyzetre.

BD: Így lesznek az utolsókból elsők. Azok, akiket eddig problematikusnak gondoltunk, vagy magukban problémát láttak, kincset érő tapasztalatok birtokosává váltak. Nekik kellene tanácsadó blogokat indítaniuk. A kényszeresen mosakodóknak, a takarítóknak, a rendrakóknak, az orrukat a lakásaikból soha ki nem dugóknak, a monitorok előtt élőknek. A legfontosabb kérdés biztosan az, megúszhatjuk-e, és a szeretteink megúszhatják-e a fertőzést, a betegséget és a halált. Neked kedves témád a pszichoszomatika, de én ettől mindig egy kicsit ideges leszek.

FA: Igen, már hosszú évek óta gondolkodom a pszichoszomatikán. Nehéz, veszélyes téma, mert nagyon hamar oda vezethet, hogy az áldozatból, a betegből felelőst, bűnöst csinálunk.

BD: Azaz, hogy mi, egészségesek, jóízűen elemezzük, hogy ő, a beteg, milyen hibákat, bűnöket követett el, ami oda vezetett, hogy lám, most elnyerte a jól megérdemelt büntetését. Hát igen, én ettől rosszul vagyok. Mert ez semmire nem jó. A betegnek nem segít, az egészségeseket nem tanítja semmire, csak ront a helyzeten. De gondolom, neked nem ez az izgalmas a pszichoszomatikában.

FA: A kevésbé bántó kérdésfeltevés az, hogy egy bizonyos betegségben mekkora szerepe lehet a pszichoszomatikának, azaz a lelki vonatkozásoknak. Karl Menninger írta a legjobb könyvet erről, Man against himself (Az önmaga ellen forduló ember). Ő úgy gondolkodik, hogy bizonyos betegségeknek nulla százalék pszichoszomatikus oka lehet, más betegségeknek meg akár száz százalék. A kérdés az, befolyásolhatom-e a betegséget a gondolataimmal, a tetteimmel, az életem megváltoztatásával, vagy sem. Mindenki tudja, hogy milliónyi vírussal érintkezünk nap mint nap, és az immunrendszerünk az, ami megvéd bennünket.

A legrettenetesebb járványokban tömegek haltak meg, de akkor is felmerül a kérdés, miért nem haltak meg a többiek. Minek köszönheti az, aki nem fertőződött meg? Genetikai az ellenállás vagy a pszichéjükben történik valami? Vagy azok, akik megbetegedtek, meghaltak, vajon rosszul imádkoztak? Lourdes-ban feljegyezték, hogy egy nő, aki meggyógyult, úgy imádkozott: „Jóisten, tedd, amit jónak látsz, szemtelenség lenne kérnem, hogy meggyógyuljak, a te tenyereden élek”. Nos, aki hasonlóképpen imádkozott, meggyógyult. Akik azt kérték, „add vissza a látásomat, hallásomat, lábaimat”, azokkal semmi nem történt.

BD: Vagy úgy! Ha még imádkozni sem tudok jól, akkor nekem annyi. Ez a gondolat olyan, mintha egy rossz anya elvárásait hallgatnám, de olyan elvárásokat, amiknek úgysem lehet megfelelni. Szóval reménytelen.

FA: Hát, igen. De az valószínűnek tűnik, hogy azoknak az immunrendszere erősebben dolgozik, akikben nagyobb az életkedv, mint másokban. Mintha a lényünket az nem érdekelné, hogy egészségesek legyünk, de az mintha érdekelné, hogy egészséges akarok lenni, mert valamit meg akarok írni, tenni, el akarok érni. Például meg akarok írni egy könyvet, mielőtt meghalok, meg akarom csókolni még egyszer a babámat, mielőtt meghalok. És ha ezt tényleg nagyon akarom, azért leszek egészséges, hogy ezt a vágyamat teljesítsem. Azért, hogy a munkahelyemen a főnökömnek határidőre befejezzek egy aktát, azért nem nagyon érdemes. 

BD: Sem élni, sem meghalni...

FA: Susan Sontag dühösen kijelentette, hogy ő bizony szarik a pszichoszomatikára. Amikor mellrákkal diagnosztizálták, sokan dumáltak neki, mit kellett volna tennie, hogyan kellett volna élnie. Utánanézett, hogy mielőtt felfedezték volna a tuberkulózis bacilusát, rengeteg elmélet volt vele kapcsolatban. Úgy gondolták, a tüdőbajt művészek, költők, finom lelkű, érzékeny emberek kapják el. Szóval ha nem volt tuberkulózisod, bunkó voltál. Aztán kiderült, hogy egy baktérium okozza a betegséget. A rákról most sokan azt tartják, akkor betegszel meg, ha izolált vagy, nincsenek barátaid, elvesztetted az utolsó fontos kapcsolatodat, vagy nagy veszteség ért. Tehát sötét, fekete, rossz asszociációk kaptak szárnyra ezzel kapcsolatban. De abban a pillanatban, amikor felfedeznék a kórokozót, minden pszichoszomatikus elmélet a szemétbe kerülne.

BD: A genetika hajlamosít, az életmód, az életforma erősíti vagy gyengíti az immunrendszert, ahogy a különféle lelki és tudatállapotok biokémiája is erősíti, gyengíti a hajlamot. Gondolom én. Tehát azt el tudom képzelni, hogy az öröm, a derű, a nevetés, a szeretet, a szerelem olyan biokémiai koktélt hoz össze bennem, ami az immunrendszert, ha nem is erősebbé, inkább reziliensebbé teszi.

Nemrég olvastam egy cikket, amiben egy szegedi professzor arról beszél, hogy nem erős, hanem jól működő immunrendszerre van szükségünk. Éppen az erős immunrendszer indítja be a tüdőgyulladást, ami a koronavírussal kapcsolatban a legveszélyesebb. Kínában pont ezért éppen az immunrendszer legyengítésével kísérleteznek. Szóval nem nagyon tudunk ebben a kérdésben pszichoszomatikusan okosak lenni.

FA: Lehetséges, hogy minden betegség már benned van a megfogamzás pillanatától kezdve. Mint az időzített bomba, ami mindentől függetlenül, akár szent, akár bűnöző vagy, egy bizonyos pillanatban felrobban benned. Ha így kételkedünk mindenben, nehéz eligazodnunk, mi van most. Egy biztos: minél jobban bánunk egymással, annál jobb nekünk. Ez nem árthat!

Ebben a félelemben, bizonytalanságban, zagyva információk zuhatagában mindannyian regresszálunk. Az otthonunkba vagyunk zárva, nem mozoghatunk szabadon, nincs hatalmunk a saját életünk dolgai felett. Ez emlékeztet minket a gyerekkorunkra. Az emlék lehet félelmetes, vagy furcsán kellemes, attól függően, milyen volt gyereknek lenni. Volt fiatal páciensem, aki majdnem megőrült, amikor Japánban járt, mások viszont boldogan jöttek vissza, sőt egyenesen csúcsélménynek nevezték. Arra jöttem rá, hogy Japánban egy angol nyelvű ember regresszál, mert nem tudja elolvasni a feliratokat, egy kukkot sem ért semmiből, és ez visszaviszi a csecsemőkorba. Azok, akiknek jó volt a csecsemőkoruk, élvezik ezt az állapotot, akik viszont szenvedtek, azok nem bírják. Most is vannak, akik megkönnyebbülnek, míg mások megőrülnek a karanténtól.

BD: Ezért aztán persze, nehéz a jó tanácsokat is elviselnie annak, aki szenved. Akadnak, akik vígan kenyeret sütnek, társasoznak, vicces dolgokat találnak ki, tanulnak, dolgoznak. A szenvedők, kínlódók szemével nézve ez csak még idegesítőbb lehet. Úgyhogy nem is gondolom, hogy nekünk itt fel kéne sorolni pontokba szedve, hogyan éljünk vígan a karanténban.

Amúgy a számomra leghasználhatóbb tanácsot eddig (mármint persze a szükséges kézmosás, távolságtartás, maszk javaslatokon túl) a One Drop Zen közösségtől kaptam: lélegezzünk alhasból, hosszan, mélyen. És, persze, a humor kell, néha jobban, mint bármi! Mindenesetre mindannyiunk számára feladat, munka annak a kitalálása, kialakítása, hogyan éljünk.

FA: A bizonytalanság most evidenssé vált. Én mindig érzem, a tudatában vagyok, hogy semmi sem biztos. Általában úgy tudunk tenni, mintha biztos lenne, hogy ha holnaputánra repülőjegyem van Budapestre, akkor holnapután megérkezek oda. Azért én mindig tudtam, hogy bármi történhet, leeshet a gép, letartóztathatnak a határnál – semmi sem biztos. Ráadásul az emberek összevissza hazudoznak; egy-két hétig otthon kell dolgoznod. Ezt csak azért mondják, mert azt hiszik, jobb, ha abban a hiszemben vagyunk, hogy csak ennyi ideig tart. Pedig nagy baj lesz, ha hitegetjük magunkat és egymást, mert ettől fogva senki nem hisz el semmit. A politikusok egyre inkább hazudnak, az élő szó már nem nyugtat meg.

BD: Mi regresszálunk, és lassan be kell látnunk, hogy nincsenek olyanok ebben az egészben, akik tudják a tutit, akiknek hinni lehetne. Lehet, hogy ez itt a transzferencia globális vége? Freud örülne!

FA: Jacques Lacan még inkább! Ő volt, aki azt mondta, az a legborzasztóbb felébredés, hogy senki nem tud semmit. Freud nem merte a transzferencia végét leírni, azt, hogy tényleg senki nem tud semmit, hogy csak testvéreink vannak, és nincsenek szüleink többé, akiknek a szavában hinni lehet.

BD: Felértékelődik a testvériség, a szolidaritás, az önsegítő körök, a „mikor, ha nem most” mottójú cselekvés. A B-tervet újraértelmeztük, a B-terv a Korona idején csoport elkezdett működni, adjuk-vesszük a problémákat, ezt nevezzük közösségi önsegítésnek. Ha nincs is kapaszkodó, de a pillanatnyi teendőkre attól még tudunk koncentrálni. Ha messzebbre nézünk, túl félelmetes. És micsoda agyrém, hogy vannak, akik a rendszer bekeményítésével, militarizálásával akarnak valamiféle biztonságérzetet adni és kapni. Persze, gondolom, ők is félnek, és nincs jobb ötletük.

FA: A bizonytalanság annyira zavaró sokunknak, hogy keressük azt a trükköt, ami biztonságérzetet ad. De minden út, ami a biztonság felé vezet, destruktív. Ha gyorsan véget akarok vetni a bizonytalanságnak, azt csak diktatórikus eszközökkel vagy önpusztító módon tudom megtenni. A bizonytalanság tolerálása, a kapacitás a bizonytalanság elviselésére, sőt élvezetére, vagyis a kreativitás konstruktív. Ha túl gyorsan szűkítjük le és határozzuk el a dolgokat, akkor minden rutinná válik. A legkreatívabb ember az, aki a leghosszabb ideig tolerálja a bizonytalanságot. A kreativitást a bizonytalanság eteti.

BD: Azért azzal segíthetünk magunknak, ha rendet és rendszereket viszünk a dolgokba. Körülöttünk minden bizonytalan, de ahogy a zen buddhisták mondják, arra oda tudok figyelni, hogy lélegzem. Arra is, hogy reggel rendbe hozzam a szobámat és önmagamat, hogy mozogjak, jókat főzzek, és tudjam, mi hol van.

FA: A szabadság anyja a rend. Ha nincs rend, akkor rengeteg időt kell azzal tölteni, hogy megtaláljam az utamat. Képzelj el egy hotelt, ahol minden órában megváltoztatják az emeletek és a szobák számát. A portán odaadják az 525-ös kulcsot, de a szoba már nem az ötödiken van. Elveszítem a szobámat a rendetlenségben. Szóval kell a rend. De mégis, a legfontosabb talán – amit az én sírkövemre is rá kéne írni majd – az, hogy igyekezzünk minden rosszból a legjobbat kihozni.

BD: Jó, hát megírom a sírversedet, én így védekezem a félelem ellen, és legalább ezzel megvagyunk. Remélem, tetszik!

András nyugszik itt, ki szeretett jókat enni,

a pocsékból a legjobbakat kihozni,

próbálgatta, hogy lehet hozzánk közel kerülni,

és – bár kételkedett mindenben – semmi kétség,

vigyázott, hogy ne fájjon a közelség.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, amely lelkünk sötét és napos oldalával foglalkozik.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.