Ez az év úgy indult, hogy Apu meghalt.

Azóta mindennap gondolok arra, hogy csak ez az egy életünk van, és miként lehet és érdemes másként, jobban megélni, mint eddig. Vannak terveim. Ez így leírva: két szó. De mire idáig eljutottam, az bizony sok idő volt.

Érdekelt a pszichológia, számos remek szerző könyvét elolvastam. Mégis, ami igazán számított, az az, hogy miként változott meg a gondolkodásom, a szemléletmódom az évek alatt.

2008-ban kezdtem el a felsőoktatásban dolgozni. Látva hallgatói életutakat, számos alkalommal értékeltem át korábbi tanulmányi teljesítményem. Büszke vagyok magamra, hogy két gyerek mellett elvégeztem a főiskolát. Sokáig azt gondoltam, hogy megtaláltam az életpályám, és mindig az oktatás területén fogok dolgozni. Mert szeretem, és elég jó vagyok benne.

Ez igaz, viszont minimálbér körüli összeget kaptam. Szembesültem azzal, hogy amikor a kolléganőm nyugdíjba készült negyven év után, bizony azt számolgatta, miként is fog megélni a nyugdíjából. Nagyjából ez volt az a pont, amikor azt mondtam magamnak, hogy ha nem változtatok, akkor rám is ez az út vár. Tavaly egy hónapos intenzív keresés után tudtam váltani.

Limpár Imrét régebbről ismerem. Dolgoztunk együtt, és tavaly jártam nála workshopon. Olvastam a könyvét. A beszélgetéseink egyik tanulsága, hogy szabad nekem kísérleteznem. Egyrészt mert megengedem magamnak, másrészt mert hibázhatok, tévedhetek, ugyanakkor rálelhetek olyan dolgokra, amik örömet okoznak. Talán ez egy külső szemlélő számára rém egyszerű dolog. Nekem nem volt az.

Eljutottam oda, hogy kigondolom, mit szeretnék például a szülinapomra, és volt olyan, hogy megszerveztem, hogy a családdal közösen elmenjünk egy klassz helyre, és együtt töltsük szép környezetben az estét. Terveimben szerepel, hogy fizikailag megerősödjem. Ezért lépéseket teszek. Vettem egy bérletet. Kipróbálom, és ha beválik, akkor beépítem a mindennapjaimba.

Azt gondolom, hogy ha fizikailag megerősödöm, akkor könnyebben fogom bírni a mindennapokat. Tartok a változó kortól. Fogalmam sincs, miként viselem majd a testem változásait, a hangulatom esetleges ingadozásait. Nem szeretném ölbe tett kézzel várni és sopánkodni. Szerintem csak előre lehet menekülni. Csinálni kell valamit. Mindennap. Ha kicsit is, de haladni kell. Ezt érzem. Lehet, hogy olykor csak tyúklépésben, de mégis haladás az is.

Bevonom a családtagjaimat a háztartási munkába. Nem megy még zökkenőmentesen, mert azt szokták meg, hogy kiszolgálom őket, de azért van előrelépés. A szokás nagy úr. Nekem meg sokáig lelkiismeret-furdalásom is volt, ha nem ment minden úgy, mint korábban. A gyerekeim felnőttek, hisz mind a ketten nagykorúak már. Tanulnak még, és együtt lakunk. Segítjük őket, ahogy csak tudjuk, ez nem kérdés.

A változás a gondolataimban és tetteimben történik meg. Elfogadóbb vagyok magammal szemben, és törekszem arra, hogy a lehetőségeket lássam meg. A pszichológia átkeretezésnek nevezi azt a gondolkodásmódot, amikor új értelmezést adunk az adott helyzetnek. Nem arról van szó, hogy megszépítjük, csak egyszerűen más szót használunk, és ezáltal megváltozik a hozzáállásunk is. A probléma helyett például feladat lehet, lesz.

A tanulás a régi vesszőparipám. Még sok minden érdekel. Vannak hiányosságaim is. Rájöttem például arra, hogy a legnagyobb közösségi felületen számos témában alakultak csoportok. A legtöbbjük nyilvános, és lehet hozzájuk csatlakozni. Ez azért jó, mert így olvasom mások véleményét, tapasztalatait. Új információkhoz is hozzájutok így. Érdekesnek találom ezt.

Azt feltételezem, hogy legalább tizenöt évet kell még dolgoznom. (Most ötvenegy vagyok.) És ez bizony, még rengeteg évet jelent. Muszáj rendet tartanom a fejemben, a testemben, hogy bírjam.

És én nem csak bírni akarom, hanem jól megélni is az életet, mert csak ez az egy van belőle.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Hasonló cikkeket a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban olvashat, melynek témája az anyánkhoz való viszonyunk és az anyaság.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

(Nyitóképünk illusztráció)