Hálát adni nemigen szoktam, inkább csak örülni. Ez a két gesztus persze valójában ugyanaz: a szétáradó öröm egyfajta panteista hála. A kicsiben ott a nagy. Amikor a helyesen felvágott gránátalma hártyáin ülő magok tervszerű tökélyének örülök, akkor igazából annak örülök, hogy a létezés mégiscsak létezik, beérem a látvánnyal, és a lét tudatával, nem próbálok válaszolni a nagy metafizikai alapkérdésre, hogy miért van egyáltalán valami, és miért nincs inkább semmi, hanem csak örülök annak, hogy a kérdést egyáltalán feltehetem.

Ez a kérdés persze ott van minden egyes gránátalmamagban: ott az inkább semmi és ott a mégis valami, az öröm pedig a mégis valami tudása, a lét megélésének és elfogadásának reflexív tapasztalata.

Rendelje meg online!

Nem, a lét nem evidens, és az öröm sem evidens, tanulni kell, akarni kell, gyakorolni kell. Az új meg új rácsodálkozás repetitív, és a külső szemlélő számára sokszor idegesítő rítusai hiába lehetnek akár az öncsalás gesztusai is (mindenben ott a kétely), mégiscsak a mégisről szólnak, a csakazértis öröméről.

Örülök, mert örülhetek, örülök, hogy örülhetek, és ha minden jól megy, akkor magának az örömnek is örülök, annak, hogy tudok örülni, mert ez sem evidens, de mennyire, hogy nem.

Az öröm a létezés megbecsülése: nem volt mindig és nem is lesz mindig, de most van, és ha van, hát legyen. Megengedő öröm ez, örömke, örömöcske, ami arra kell, hogy hozzászoktasson a léthez, benne tartson, erőt adjon, előkészítse a terepet az önátadás szabad, önfeledten áradó boldogságának.

Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne legyen sziruposan drámai, vagy épp drámaian szirupos, mert nem könnyű elmagyarázni, hogy ez milyen kemény munka, milyen fókuszált és érzéki figyelmet, milyen odaadó akaratot és reflexív figyelmet feltételez.

Örülni tehát csak szépen, fegyelmezetten (gondolva természetesen az aszketizmus rendjén való öröm lehetőségére is); úgy kell megélni, mintha munka lenne, önmagunknak adott feladat, ami mégis és mindennek ellenére segít abban, hogy kirántsam magam a kétség és a kétségbeesés mocsarából, sőt, ha hagyom, még fel is emel, megtart a szakadék fölött, de úgy, hogy még lenézni is van erőm, anélkül, hogy át kellene adom magam a szédülésnek.

Az öröm: bátorság.

Érdekli, mit válaszolt férje írására Szabó T. Anna költő? Olvassa el a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a hála, a bizalom és a remény érzéseivel foglalkozunk.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja – akár a Kamasz különszámot is megkaphatja ajándékba.