Fiatal nő ül velem szemben, nevezzük Áginak. Arról mesél, hogy amióta önismereti foglalkozásokra jár, mennyire másképp látja a körülötte lévőket, például a családját is. Nemrégiben meglátogatta a szüleit, és most tűnt fel neki, mennyire alárendelődik az anyja az apjának, lesi minden szavát, összerezzen, ha az apja rászól, és inkább teljesíti minden kérését, csak hogy elkerülje a konfliktust. „Én soha nem csinálnám azt, amit az anyukám” – jelenti ki magabiztosan.

Ezt követően rátérünk a problémára, amivel eredetileg megkeresett, és amin egy ideje már dolgozunk. A férfi, akivel kapcsolatban van, más nőkkel is fenntart különböző viszonyokat, és nemegyszer le is bukott. A nő ilyenkor kiborul, szakítani akar, ám a férfi mindig tagad, vagy ha már nem tud, ígér: ezentúl másképp lesz, szakít a többiekkel. Akkor egy ideig béke van, majd kezdődik elölről az egész: titkolózások, eltűnések.

A nő már teljesen belefáradt, leépült ebben, ám elengedni, úgy érzi, mégsincs ereje. Ezért jött: hátha a dolgot „elcsináljuk”. Hátha van olyan gomb, amit csak meg kell nyomni, és a dolog jobb lesz, vagy elmúlik, vagy megszűnik, vagy megváltozik.

Nem vagyunk önmagunk urai többé

Rendelje meg online!

HVG Extra Pszichológia

Csakhogy a „dolog” magától nem fog változni, mint ahogyan a férfi se szóra, kérésre: ez a dinamika sokkal mélyebben gyökeredzik annál, ahogy a környezet sokszor elképzeli. „Hagyd ott!” – mondják a nőnek évek óta a barátai, de ő mégsem tud lépni. Ezért én nem is javasoltam ezt, hanem felajánlottam, hogy utazzunk egyet az időben: vizsgáljuk meg, honnan ismerős neki ez a helyzet, miért nyújt biztonságot, hiszen fél elengedni.

Vajon milyen érzéseket aktivál, és ezek az érzések hová vezetnek vissza, ahol ő ezt tanulta meg szeretetként. Mert amikor nem tudunk elengedni valamit, ami fáj nekünk, ami leépít, az függőség. A függőség pedig azt jelenti, hogy egyszer valamikor bevettünk egy „drogot”, ami aztán kéri, követeli az adagját, és bűntudatot kelt, ha nem adjuk meg, és az is, ha igen. Tehát beleragadunk, úgy érezzük, nem vagyunk önmagunk urai többé, lehasadunk önmagunkról.

Egy gyermek nem szakít

A hasadás általában trauma mentén történik, ami lehet egyszeri esemény, de akár hosszas évek elhúzódó rendszere, amit megszokunk, és csak úgy tudunk elviselni, ha valami módon letiltjuk a keletkező érzéseinket. Mert ha éreznénk, akkor az nagyon fájna, és elviselhetetlen volna.

Gyerekkorunkban nem tudunk kilépni a helyzetünkből, a családi rendszerünkből, mert kiszolgáltatottak vagyunk, ezért nincs más eszközünk, mint lehasítani a fájdalmat magunkról. Ez ott és akkor a túlélést segítő stratégia, később azonban, amikor felnövünk, a hozzánk nőtt séma már nem segít, sokkal inkább akadályoz minket a továbblépésben.

Ahová visszacsúszunk, az egy gyermeki érzés, a gyermek pedig fél „szakítani”, mert akkor belehal, hiszen egyedül nem tud boldogulni. A felnőtt már nem halna bele, azonban az érzésvilágát tekintve gyermek ő. Józan ésszel persze felnőtt, ami azt jelenti, hogy amikor kívülről látja a helyzetet, vagy másnak a hasonló helyzetét, akkor meg tudja fogalmazni a véleményét: „Én biztosan kiszállnék belőle”, ám a saját helyzetében, mivel traumatizált, ezért kettéhasad benne az, amit helyesnek tartana, és az, amit érez, vagy amit meglépni képes.

Úgy érzi, valamilyen fölötte álló erő blokkolja őt, hogy megérkezzen a felnőtt, cselekvő, független valóságba, a függő és cselekvésképtelen gyermeki világból. Amikor a kettő közelít, az már a gyógyulás útvonala.

Olvassa tovább Tisza Kata író, interkulturális pszichológiai szakértő cikkét a legújabb HVG Extra Pszichológia magazinban, amelyben a valósággal, realitással, történeteinkkel foglalkozunk.

Fizessen elő a magazinra, most sokféle kedvezmény várja.