Amikor a mesehős útnak indul, szüksége van az erőforrásaira, a hamuban sült pogácsáira, azokra az áldásokra, amelyekkel a családi házból indítják el a szülei. A hamuban sült pogácsa lisztből, vízből, sóból gyúrt, kelesztetlen, forró hamuban megsütött tésztaféleség. A kovásztalan lepénykenyér egész Európában általános volt a kelesztett kenyér megjelenése előtt.

A pogácsa évszázadokkal ezelőtt az aratóünnepek csemegéje volt, amelyet a törzsek táltosai különleges szertartás közepette készítettek el és adtak át a népnek. A friss pogácsa a bőséget és az egészséget jelképezte az emberek életében, kerek formája a Napot, azaz az életet, a férfit és a szellemi-anyagi gazdagságot szimbolizálja, míg a hamuban, gyenge parázson sütés az otthon melegét.

A pogácsa varázsereje

Miért is erőforrás a pogácsa? Mert hazai gabonából készül, magába rejti az otthon emlékét, illatát és ízét, azt jelképezi, hogy van hová visszamennem.  Ezzel tarisznyálja fel a szegény ember a fiait a mesében, amikor azok útra kelnek szolgálatot keresni, szerencsét próbálni. A szegénylegény édesanyja szíve minden szeretetével süti a pogácsát, ezért ha a fiú bajba kerül, erőt meríthet majd belőle. 

A pogácsában rejlő szeretet az a varázserő, amely nemcsak a tulajdonosának, hanem mindenkinek erőt tud adni, amikor úgy tűnik, hogy minden remény elveszett. Ezt osztja meg a hős az öreg koldussal, a rókával, a kisegérrel, a hangyákkal, vagyis mindazokkal a természetfeletti segítőkkel, akik nélkül a továbbiakban rendkívüli feladatait végre se tudná hajtani. A mesében Borsszem Jankó arra kéri anyját, hogy cseppentsen bele a saját tejéből, ennek az ízéről fogják őt felismerni a sárkányok által még az ő születése előtt elrabolt nővérei.

Kétféle típusú szeretet

Apaként milyen hamuban sült pogácsát adhatunk a gyermekeinknek? Az egészséges személyiségfejlődéshez éppúgy szükségünk van a feltétel nélküli szeretetre, mint arra, hogy követelményeket támasszanak velünk szemben.

Az anyai szeretet a természeténél fogva feltétlen – állítja Erich Fromm német pszichológus A szeretet művészete című, 1956-ban megjelent népszerű könyvében. Jó esetben nem kell tennünk semmit, hogy kiérdemeljük ezt a feltétlen anyai szeretetet. (És így sajnos megszerezni, kicsikarni sem lehet, ha nincs.)

Az apai szeretet

Az apai szeretetért azonban meg kell dolgozni, és el is lehet veszíteni. E kétféle típusú szeretet szintézise a lelki egyensúly és az érett személyiség alapja. Éppen ezért az apai áldás mindannyiunk életében különösen nagy jelentőségű. Az apai áldás nagyon fontos, de sajnos sokan nem részesülnek belőle.

Az egyik kliensem mesélte, hogy nagyon sokáig édesapjának a szavai visszhangzottak a fejében: „Soha nem leszel képes semmire.” Évekig a haragjával és a kisebbrendűségi érzésével küzdött, nem találta magát alkalmasnak semmire, tele volt félelemmel. Apja szavai addig tartották negatív kötelékként, ameddig képes nem lett felülírni azokat.

Minden fiú vágya, hogy apja elfogadja őt, hogy apja megerősítse a férfiasságában. Ehhez az apának nyitottnak, elérhetőnek, érzelmileg melegnek, közelinek és befogadónak kell lennie, különösen, ha a fiú érzékeny természetű.

Öt áldás

Amikor érzelmi intelligenciát fejlesztő tréningeket tartok, az egyik gyakorlatban arra kérem a résztvevőket, hogy öt cetlire írjanak fel öt mondatot, amelyeket áldásként, hamuban sült pogácsaként értékeltek a saját életükben. Ezeket mondhatták a szülők, nagyszülők, barátok, partnerek, munkatársak – bárki.

Megdöbbentő, de szinte minden csoportban elhangzik két visszatérő kérdés. Az egyik: Ötöt?! Ilyenkor mindig nagyon elszomorít, hogy harminc-negyven éves emberek számára komoly nehézség öt olyan mondatra visszaemlékezni, amely számukra sokat adott. A másik kérdés: Pozitívat!? Mi mást, hiszen áldásokról van szó! Aztán nagy nehezen előkerülnek olyan mondatok, hogy egyszer édesanyám, édesapám, nagymamám azt mondta…

Papagáj a macska szájában

Ahhoz, hogy könnyebben megtaláljuk a saját fontos mondatainkat, jó tudni, hogy áldás nemcsak valami magasztos, ünnepélyes szöveg lehet. Édesapám például többször nyugtatott az alábbi kis humoros mondattal: „Nem kell beszarni – mondta a papagáj a macska szájában. – Még mielőtt bekap, kétszer lerak.” Akkor döbbentem rá, hogy ez áldás volt az életemben, amikor a doktori disszertációm védésére indultam, és amikor az ajtókilincsre tettem a kezem, valahogy a papagájos példa ugrott be. Merjem vállalni a kihívásokat, a többi majd eldől útközben!

Apám mókás áldása érdekes módon nem csak rám volt nagy hatással – miután előadásaimon elmesélem, minden alkalommal sokan kérik tőlem, hogy ezt a mondatot írjam bele dedikálásként a könyvembe.

Kádár Annamária pszichológus, egyetemi adjunktus

Keresse a HVG Extra Pszichológia magazin legfrissebb számát az újságárusoknál vagy rendelje meg!