„Mater semper certa, pater incertus” – az anya mindig biztos, az apa bizonytalan – mondták a római jogászok. Az 1978-as első in vitro megtermékenyítés, azaz lombikbébi-kezelés óta azonban az anya sem biztos többé, hiszen beszélhetünk genetikus vagy természetes anyáról is, sőt a petesejt-átültetés nélküli béranyaság esetén a természetes anya és a jogi anya személye sem azonos többé. A német törvénykönyvben e problémák feloldására 1997 óta az olvasható, hogy „A gyermek anyja az, aki megszülte”. Kanadában, Ausztráliában és Nagy-Britanniában viszont anyának az a személy számít, aki a petesejtet adja.

A római jog az apa kilétét is egyszerűen határozta meg. Kimondta ugyanis, hogy „Pater est, quem nuptiae demonstrant”, vagyis „Az apa az, akit a házastársi viszony annak jelöl”. Napóleon 1804-es törvénykönyve, a Code Civil pedig egyenesen megtiltotta az apaság kutatását. Csakhogy a dolog nem ilyen egyszerű.

Az anyajogú társadalmakban – mint Karinthy Frigyes 1912-es Capillária című szatírájában – az apa személye lényegtelen. Ráadásul az sem volt mindig magától értetődő, hogy a fogamzáshoz egyáltalán szükség van apára. Az ausztrál őslakosok szerint megfoganáskor szellem költözik a nőbe, ez hozza létre a magzatot: a közösülés csak helyet csinál neki – jegyezte fel az 1910-ben elhunyt William Graham Sumner amerikai néprajztudós. A brit-kolumbiai indián asszonyok viszont arról voltak meggyőződve, hogy egyes ételektől termékenyülnek meg. Érdekes egyébként, hogy Izraelben – háromezer éves tapasztalat alapján – a zsidó származást ma is csak anyai ágon lehet bizonyítani.

A képzelet ereje

A férfijogú társadalmakban az apa kiléte a döntő tényező. Az ókori germánoknál vagy a pusztai nomád népeknél az apa nem biológiai apának, hanem pater familiasnak, a család „társadalmi” apjának számított. Az elismerési szertartással, amely gyakran csak egyetlen gesztusból, ölelésből, kézrátételből állt, bármely férfinak joga volt bárkit fiává fogadni. A nő az ilyen társadalmakban ráadásul alacsonyabb rendű lénynek számított.

Az arisztotelészi nemzéselmélet például a megfoganásban teljesen passzív, puszta anyagszolgáltatói szerepet oszt az anyának, míg a formáról, vagyis az életről az apa gondoskodik. Európában szinte a XX. századig a nemzést a férfi ügyének tekintették, az apaság elismeréséről pedig – amely általában örökösödési ügyekben okozott gondot – gyakorlatilag csak maga az apa dönthetett. Ha még élt. Ha már nem élt, akkor jött a baj.

A származás – latin szóval a filiatio – jogi vagy orvosi bizonyítása ugyanis sokáig lehetetlen feladatnak látszott. Paulus Zacchias vatikáni főorvos Orvosi jogi kérdések című alapvető, 1621-ben kiadott könyvében arról ír, hogy az apaságot sokan az apa és a gyermek hasonlóságával igyekeznek bizonyítani. Csakhogy – jegyzi meg Zacchias – a gyermek és törvényes apja pusztán azért is hasonlíthatnak egymásra, mert az anya a fogamzás pillanatában – noha tán éppen mással hált – elővigyázatosságból a férjére gondolt. (A vis imaginationisba, azaz „a képzelet erejébe” vetett hit akkoriban általános volt.) Zacchias arra is rámutat, hogy a hasonlóság csak akkor lehet érv, ha külsőleg-belsőleg egyaránt teljesen egyértelmű hasonlóságról van szó, és emellett még tanúk is alátámasztják az apasági keresetet.

A tanúk azonban csak a következőket bizonyíthatták: 1. Az anya az állítólagos apa felesége volt, legalábbis az apa háztartásában élt a foganáskor. 2. Az apa szóban vagy írásban elismerte gyermekét. 3. Az anya tisztességes személy, nem tartott egyszerre több vasat a tűzben. 4. Az apa tisztelettel bánt az anyával a terhessége alatt. 5. A gyermek születésekor a férj valami olyat mondott vagy tett, amiből az apaságára lehetett következtetni. Valljuk meg, ezek egyike sem döntő érv valamely személy apasága mellett. Sajátos módon az, hogy az anya mit állított, semmit sem nyomott a latban.

Magyar László András orvostörténész cikkét teljes terjedelemben a HVG Extra Pszichológia május 21-én megjelent 2015/2. számában olvashatja, amely ezúttal csupa apás témával foglakozik. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg a kiadónál!