„Nincs önarcképem. Nem érdekel a saját személyem mint 'a kép tárgya', inkább más emberek, legfőképp nők, és méginkább egyéb jelenségek...Aki rólam mint művészről (...), szeretne valamit megtudni, az tekintse meg a képeimet figyelmesen, és próbáljon rájönni, hogy ki vagyok, és mit akarok” - szögezte le Gustav Klimt, elhessegetve a kíváncsiskodókat, akik a szemérmetlen nőábrázolásain merengve betekintenének a 20. század fordulóján alkotó osztrák festő hálószobájába, vagy az arannyal borított modellek szeme tükrében magáról a rajzolóról akarnának egy tisztább képet alkotni.

Természetesen a művész akarata még sosem akadályozta meg a művészettörténészeket abban, hogy annak ellenére elemezni kezdjék a magánéleti vonatkozásokat. Hisz a dolguk, hogy a naiv szemlélődőt a vonalak, formák, alakok és színek labirintusán átvezessék, kezüket fogva a tanácstalanságban, egy-egy festmény előtt tűnődve. A közönség ugyanis nem elégszik meg a látvánnyal, az elismertekről, világhírűekről illik tudni mindent: a családfáról, a tanulmányokról, étkezési és szexuális szokásokról, a napi rutinról, a viszonyokról, a boldogtalanságról és persze a halálról. A zsenik halhatatlanságának kórképe egyben a néző vágya, hogy mindebből receptet kapjon saját elmúlása ellen.

Klimtről így tudjuk, hogy apja cseh származású volt, hogy ő maga a bécsi iparművészetin tanult, hogy esténként három helyett evett, és legalább ugyanennyi törvénytelen gyereke volt, hogy imádta a macskákat és a virágokat, hogy életre szóló barátság fűzte Emilie Flögéhez, de Adele Bloch-Bauer sem csupán megrendelője és leghíresebb festményének modellje volt. A többi nőügye tisztázatlan, fantáziánkra hagyja a képekről visszaköszönő, hanyagul fekvő, könnyűvérű nőcskék ábrázata, a számos skiccen átütő elalélt lustaság, szex utáni nemtörődöm kitárulkozás, mely jóval a hippikorszak előtt dúló szexuális forradalomról árulkodik.

Azt gondolná az ember, hogy semmibe vette a nőneműeket a festő, és csupán ceruzájának hegyezői voltak a névtelen némberek. Ám csak addig, amíg nem köszön rá a tudatlanra A meztelen igazság. A pucér nő ezen már nem nyegle, a kétméteres, álló vásznat méltóságteljesen foglalja el, és hiába vonzza a szemet a burjánzó vörös háromszög ölének közepén, a magasból ránk meredő különleges tekintet alázatosan emeli állunkat felfelé, hogy minden kétséget eloszlasson: a boszorkány, a díva, az istennő és a szajha egy tőről fakad, és mit sem tőrődik az evilági ítélkezőkkel, kispolgárokkal, prűdekkel és szemellenzősekkel. Nagyítója és hajkoronája különb királyi jelvények, mint bármely felkent uralkodóé, krónikása pedig nem más, mint Schiller, aki aranytintával fricskázza: „Ha nem tetszhet mindenkinek tetted és művészeted, hát felelj meg kevésnek! A sokak tetszése mit sem ér.”

Talán füllentett a festő az önarcképről? Talán a kidülledő hasán feszülő szokásos mellénye alatti mezítelen test tornyosul elénk? Talán a szeméremdombot takaró, burjánzó szőrzet a kujon vigyorát körbeölelő szakáll?

És az átható tekintet? Állítólag a kékbe aranyat szórt Klimt, hogy elérje a hatást. E nemesfém pedig szépen lassan átveszi az uralmat eszközei fölött. Felöltözteti velük modelljeit is, akik hirtelen megbecsült hölgyekké változnak, és egyben a radikális festő megrendelői, a feltörekvő zsidó iparmágnások feleségei, a liberális értelmiségiek, akik vevők voltak a szecesszió újításaira, és elismerték, sőt körülrajongták Klimt munkásságát. A glóriával ellátott portrék, a jelmezbe ágyazott, letargikus ábrázatok mégsem minden esetben nyerték el a múzsák tetszését.

Megszenvedte állítólag a folyamatos kritikát, a kor felkészületlenségét és megütközését sajátos stílusán. Ennek tekintetében Az élet harc (Az aranylovag) című műve elé érve újból felmerül a gyanú: netán ő maga van a páncél alatt? A sötétbarna lovat aranyvértben megülő szikrázó lovas azon ritka képek egyike, mely maszkulin jelleget ölt a sok erotikával átitatott, vonagló testeket és előkelő nőket ábrázoló munkák mellett.

A tájképek után felbukkanó festmény csupán hét hétig áll a Szépművészeti rendelkezésére, a januárig tartó kiállításról november közepén kivágtat a lovag, maga mögött hagyva a nőit és a kortársak képeit, Engelhardt cseresznyeszedő skiccét, Mosert, Lenzet, akiknek (az az óhatalan érzésünk támad a tárlaton végigsétálva) esélyük sincs magányos vezérük nyomába érni.

Nuda Veritas. Gustav Klimt és a bécsi szecesszió kezdetei 1895–1905
Szépművészeti Múzeum, 2010. szeptember 23. – 2011. január 9.