„Nem feltétlenül bíznám az emberekre, hogy eldöntsék, milyen művészi alkotások kerülnek a terekre. A nép ízlése nem határozhatja meg az utcai alkotásokat” – válaszol a március 31-én tartott Művészettel a közterekért és a városfejlesztésért című workshop kerekasztal-beszélgetésén Sípos Marica szobrászművész arra a kérdésre, hogy át lehet-e adni a városlakóknak a döntést a városképük kialakításáról.

Az elitista szemlélet

Sípos szerint a kortárs művészetek elhalásához vezetne, ha a nem-szakértő, „alulkultúrált” tömegek véleménye mérvadó lenne. Nem mintha a mostani helyzetre büszke lenne Sípos, aki az utóbbi évek emlékmű-terméséről igen rossz véleménnyel van: „a politika teljes mértékben rátelepedett a köztéri szobrászatra, a pártok versenyeznek egymással, a szobrászok pedig megalázkodnak. Csak a pénzért dolgoznak” – kritizál a művésznő, aki a XII. kerületi Gesztenyés-kert 1956-os emlékművének pályázatával más választ ígér a magyar múlt köztéri megjelenítésére.

„A történelmi momentumokról mindenki tanul az iskolában, egy szobornak nem szükséges tankönyvként funkcionálnia” - mondja Sípos, és nem csupán az absztrakciót tartja fontosnak, hanem az involvációt is. „Ezt valósítjuk meg a Gesztenyés-kertben” - teszi hozzá. E koncepcióban a forradalom művészi értelmezésének például az a feladata, hogy az arra sétáló ember az emlékműbe belesétálva átérezze a történteket.

"Az 1956-os forradalom a magyar tömegek kétségbeesett kiáltása volt... fellángolt... 13 nap után elbukott, de az eszme tovább élt és él ma is. Ez az értékrend vált követendő, örök érvényű példává minden magyar számára. A mű az emlékezést szolgálja, nem felsorolja a forradalom eseményeit, hanem annak szellemiségét idézi meg egy olyan meditatív tér formájában, amely megállít, marasztal és elgondolkodtat" - olvasható a pályázatban.

Nem pályázat, hanem szakmai bizalom

Van azonban Budapestnek egy másik pontja, ahol a politika volt a sorvezető. A tavaly áprilisban elkészült interaktív szökőkút a budapesti Szabadság-teret értelmezte át. Az építészek, Ásztai Bálint és Kovács Csaba a kerekasztalnál bevallották, nem gondolták, hogy az interakció ilyen életteli formában valósul meg. „Az volt a filozófiai koncepciónk, hogy a felemelkedő vízfal révén elszeparálódik az ember a várostól, belül megpihen. Ez egy meditatív állapotot eredményezne” – meséli Kovács. Ehelyett egy vidám, játékos pancsolóvá vált a tér, mely jó időben megtelíti a nemrég még kihalt hivatali szegletet.

Azt is elmondta, hogy miért olyan fontos, hogy a térnek lett egy emberközpontú csücske: „ A másik oldalon a szovjet emlékmű obeliszkje magasodik, mintegy felkiáltójelként. Oroszország féltve őrzi ezt a maradványt, mely furcsa módon épp a Parlament, a Nagy Imre-szobor és az Amerikai Nagykövetség tengelyébe esik” – világít rá az építész, aki Ásztaival az V. kerület Önkormányzatától kapta a szökőkút-megbízást, a Budapest Főutcája projekt keretében.

Egy unalmas, körszimmetrikus csobogó helyett a mozgásérzékelős, betonból kibuggyanó vízsugarakat álmodott meg a páros, akik már 2007-ben kidolgozták a terveket a Szabadság-tér felélesztésére, majd a Rogán-vezette képviselőtestülettől meg is kapták a bizalmat a megvalósításra. „A szakmában persze kérdőre vontak minket is, hogy miért nem írt ki az  V. kerület nyílt pályázatot a szökőkútra. De nem gondolom, hogy minden esetben szükség lenne a versenyeztetésre” – teszi hozzá Ásztai.

A kihasznált művészek és a gonosz ingatlanfejlesztő

Van, akinek még, ha lenne is verseny, nem sok esélye lenne a pályázásra. „Az ingatlanfejlesztőről mindenki azt gondolja, hogy ő a gonosz, akiknek minden lépését a pénz befolyásolja” – vezette be előadását Radványi Gábor, a Corvin-sétány fejlesztőjének főépítésze. „Ebben persze van némi igazság, sőt néha nem vagyunk restek és az alkalmazott művészet mögé bújva próbáljuk érvényesíteni érdekeinket, és akár fondorlatos módon kihasználjuk a művészeket” – folytatja Radványi.

Nem mindegy azonban, hogy ezáltal mit hoznak létre, és milyen változásokat generálnak a fejlesztők. A Corvin-köz mögött megújuló lakó, üzleti és bevásárlónegyed kialakítása ugyanis nem volt „elég” az ingatlanosoknak. „Sem a József-körút, sem az Üllői út felől nem volt látszatja annak, hogy mi van belül. Fel szerettük volna hívni a figyelmet a Corvin-sétányra, azokra a változásokra, melyek a hírhedt Szigony utca közelében történtek” – meséli az építész. A Corvin-mozi és a közlekedési csomópont ehhez képest még a Roncsfilm-beli utcaképhez igazodott.

A felújításhoz a Budapesti Tervtanács hozzájárulására volt szükség: „ingatlanfejlesztőként valószínűleg szóba sem álltak volna velünk, ezért megbíztunk egy kreatív csapatot, hogy nyújtson be pályázatot a terület átalakítására.” A Városi Tájkép Csoport (VTCS) volt az, aki a Corvin-kapu terveit a 3K projekt keretein belül beadta. Szőllösy Barbara és Pyka Zsolt nevével fémjelzett társulás tehát az ingatlanfejlesztőktől kapta meg a bizalmat és a pénzt, ezt azonban titokban tartották.

A koncepciójuk végül elnyerte a Tervtanács tetszését, a VTCS külön dicséretet kapott, hogy "megtisztítják a területet az idők során rápakolódott mindenféle, egymással semmilyen párbeszédet nem folytató, új állapotukban sem sok esztétikai értéket képviselő elemektől" (részlet a Tervtanács opponensi véleményéből).

A VIII. kerületi önkormányzat is örült, hiszen egy fillérjébe sem került a csinosítás. „A Corvin-kapu 80 millió forint volt, ugyanennyi a villamosmegálló és a kereszteződés akadálymentesítése. Ez mind az ingatlanfejlesztő tulajdonosának pénze” – mutat rá Radványi, és azt is elmagyarázza, hogy ennek ellenére sem csupán a pénzelő volt az úr: „az önkormányzat, a lakók, de még az 56-os szervezetek igényeit is szem előtt kellett tartanunk, miközben a saját érdekeinknek is próbáltunk érvényt szerezni”.

Így vált 2010 novemberében átadott, rozsdás hatást keltő, 35 méteres installáció multifunkcionálissá. A kapu egyben információs oszlop, reklámfelület, emlékmű, közvilágítási lámpatest és találkozópont.

A lelkes tömeg nem elég

A találkozások, a közösségi élmények megteremtése lenne tehát a kulcs. Rákossy Péter és László Gergely Dunaújvárosban hozott "tető alá" egy garázsfesztivált 2008-ban, az ottélők segítségével. Életet akartak lehelni egy lepukkant városrészbe, a retro romantikáját kihasználva. Kibérelték a vasműgyártelepi kockaépítményeket, majd benépesítették előadásokkal. A garázsokat ellepték zenészek, szavalók, színészek, táncosok és mutatványosok. Válogatás és szakmai elbírálás nélkül bárki jelentkezhetett a kétnapos bulira, akinek volt mondani-, vagy mutatnivalója. A fesztivál hatalmas sikere a következő évben is megismétlődött, ekkor már felvonulással is egybekötötték a köztéri eseményt, a helyi mazsorettesekkel az élen.

Rákossyék - a Techinca Schweiz Aviva-díjas párosa -  egy pályázat nyereményéből dobták össze a költségeket, és 40-50 önkéntessel dolgoztak együtt. Két év után kifogytak a forrásokból, a városi önkormányzat pedig még a fapados büdzsét sem tudta finanszírozni. A szervezők feladták: „pedig még 2010 nyarán is tartottak egy megemlékezést a garázsfesztiválról a dunaújvárosiak” – meséli Rákossy, aki az alulról szerveződés felemás sikerére hozott példát a városfejlesztési konferencia kerekasztal-beszélgetésén.

A workshopon abban mindenki egyetértett , hogy a város és a művészet egyaránt az emberekről, és az embereknek szól. Az emberközpontú városfejlesztésben mégsem ő dönt. De használja a tereket, játszik, ha engedik, mindenképp a fény felé fordul és kerüli a sötét, barátságtalan helyeket.