Amennyiben a művészeti oktatást valamiféle úri huncutságnak, önmagáért való időtöltésnek tartjuk, akkor készséggel egyetértünk Demján Sándor kijelentésével. Magam sem gondolom, hogy a művészeti oktatás hagyományos formájában akár csak a művész-szakemberképzésen keresztül is képes volna növelni az ország versenyképességét. Azonban pusztán a rossz módszertanok ténye még nem elégséges bizonyítéka annak, hogy a művészetek eszköztára és a pedagógiai gyakorlatok együttese ne tudna segíteni a szakmai kompetenciák elsajátításában, s ezen keresztül akár a munkanélküliség leküzdésében is.

szpd

A művészet ugyanis nem más, mint ötletgazdagság és szabálykövetés egymásra hatása, fejlődés és örökség kettőssége, ösztönös anarchizmus és hagyománytisztelő akadémikusság elegye, vagyis két látszólag egymásnak ellentmondó attitűd egyensúlya. Ebben az értelemben a művészeti tevékenység rokon minden olyan munkavégzéssel, amelyben egyedi, saját megoldásokra épp úgy szükségünk lehet, mint a tanult, elsajátított gyakorlatokra.

Schilling Árpád

Túry Gergely A szakmájában senki sem lehet elégedett önmagával, ha mégis ezt tenné, akkor vége” – vallja a Milánótól Münchenig számos színházban és operában vendégrendező Schilling Árpád, aki 13 évi működés után 2008-ban oszlatta fel társulatát, a Krétakör Színházat. A jelenlegi Krétakör pályakezdő tehetségeket tömörítő alkotóműhelyként üzemel, ahol a cirkusz-színházi előadástól a színházi nevelési programon át az egész estés játékfilmig hoznak létre művészeti alkotásokat. Schilling legfontosabb feladatának a tudásátadást és az utánpótlás-nevelést tartja.

Melyek lehetnek ezek a szakmák? Bármelyik, amelyben versenyhelyzetbe kerülhet a munkavállaló. Vagyis gondolkodni majdnem mindenkinek kell, illetve lehet. A közmunkásnak is, bár számára sajnos kizárt az előrelépés.

Ha elfogadjuk, hogy az utóbbi hetven év munkamorált és társadalmi kohéziót egyaránt károsító folyamatai ellenére is maradt bennünk némi vállalkozó kedv, és az összes rossz tapasztalatunk ellenére is hiszünk abban, hogy a szakértelem olyan érték, amely egyrészt segítheti az érvényesülésünket, másrészt biztosíthatja megérdemelt státuszunkat a társadalomban, akkor minden olyan edukatív módszert támogatnunk kell, amely ösztönzi a vállalkozói kedvet, és fejleszti a szakértelmet. A helyesen alkalmazott művészet-pedagógia egy ezek közül a módszertanok közül. Az a fiatal, aki megéli az alkotás örömét és a tudás becsületét, az minden kétséget kizáróan kedvelni fogja a versenyhelyzeteket, vagy legalábbis nem fog rettegni azoktól.

Joggal vethetik szememre a kételkedők, hogy ugyan mennyiben segíti egy diák érvényesülését az, ha a képzőművészeti oktatás keretében tojásfestést tanul. Én azonban a művészet-pedagógiának olyan korszerű módszereire gondolok, amelyek nem pusztán a hagyományőrzést tekintik feladatuknak, sőt, még csak nem is azokra, amelyek ugyan külön hangsúlyt fordítanak a kortárs művészetek innovatív stílusirányzatainak bemutatására, de nincsenek tekintettel a jelen társadalmi kontextusra, amelyben ezek a kifejezési formák sajátos értelmezést nyerhetnek. Mire gondolok? Arra, hogy a művészet-pedagógia nem a művészet oktatása, vagyis nem a művészek képzése, hanem olyan nevelési módszer, amely a legfrissebb művészet eredményeit ötvözi a korszerű (konstruktív) pedagógia eszköztárával. A művészet ebben az esetben nem cél, hanem eszköz. Vagyis nem az a cél, hogy a diákból művész vagy múzeumba, színházba járó felnőtt váljék, hanem egy olyan érett személyiség, amely képes kezelni az egyéni érvényesülésével és a közösségbe való beilleszkedésével együtt járó természetes kihívásokat. A korszerű művészet-pedagógia nem művészeti stílusokban gondolkodik, hanem az életben adódó problémákat igyekszik feldolgozni úgy, hogy a művészet leginkább releváns eszközeivel az adott problémát metaforizálja, s ezáltal képez kellő távolságot az ifjú személyiség és annak problémája között annak érdekében, hogy húsba vágó kérdésekre találhasson válaszokat. Az így megfogalmazott válaszokat ezt követően újra adaptálnia kell, egészen egyedi formákon keresztülfejezve ki azokat. Olyan ez, mint valami laboratórium, ahol a kutatói magatartás maga szolgáltatja a kutatás eredményességéhez elengedhetetlen távolságot.

Erre még mindig mondhatják a szkeptikusok, hogy nem a lelki problémák kezelése itt a kérdés, hanem a szakmai tudás elsajátítása. Belátható, hogy az adaptációs képesség nem pusztán egy pszichológiai eszköz. Vajon melyik szakma az, amelyben mellőzhető a képletes gondolkodás? Képzeljünk el egy autószerelőt, aki egy olyan motorproblémával szembesül, amellyel korábban még sohasem találkozott. Mire van elsősorban szüksége ahhoz, hogy a problémát megoldja? Egy kézikönyvre, válaszolják a szkeptikusok. De a könyvben nincs más, mint amit ő maga is tud, mert jó szakember módjára bebiflázta annak összes fejezetét. Ahhoz, hogy képessé váljon bonyolult problémák kezelésére, hogy ne ijedjen meg az új, korábban nem tapasztalt nehézségektől, egy olyan készségre van szüksége, amely a művészet-pedagógiával könnyen fejleszthető. Ez pedig a kreativitás.

A kreativitás az, amely segítségével új összefüggéseket fedezhetünk fel annak érdekében, hogy megszülessen bennünk a megváltó ötlet. A művészek által időnként túlmisztifikált ihlet nem más, mint a gyakorlati kreativitás, vagyis az innováció. Aki szívesen használja a kreativitását, aki szívesen keres összefüggéseket a különböző valóságrészletek között, annak gyakrabban vannak hasznos ötletei, az gyakrabban kerül „ihletett állapotba”.

http://www.art-universitas.hu

Ráadásul, akinek nem okoz problémát az összefüggésekben való gondolkodás, aki számíthat arra, hogy megfelelő pillanatban lesznek megfelelő ötletei, annak a vállalkozás és a verseny kihívás.    

Vegyünk egy egyszerű példát. A művészet-pedagógust arra kérik fel az iskolában, hogy szervezze meg a március 15-i ünnepséget. Mivel ő nem egy egyszerű szakkörvezető és nem is rendezvényszervező, a felkérést annak velejénél ragadja meg. A diákok különböző csoportjaival először is azzal foglalkozik, hogy mit jelentenek számukra a következő fogalmak: hatalom, érdekképviselet, változás, hagyomány és generációváltás. Ezek után iskolán belüli pályázatot hirdet a különböző osztályok számára, hogy készítsenek egy-egy ünnepi forgatókönyvet, majd szavazásra bocsájtja azokat az iskola összes diákja között. A győztes osztály a művészet-pedagógus mentorálásával és a többi önként jelentkező diák bevonásával készíti el ünnepi akcióját, amelyben különböző művészeti formák segítségével reflektálnak a korábban feldolgozott fogalmakra.

Az a diák, aki valaha is részt vett egy ehhez hasonló folyamatban, az nem lepődik meg azon, hogy a történelem mára ikonikussá vált eseményei tulajdonképpen hozzá hasonló egyszerű emberek képzeletének és eltökéltségének az eredményei. Sem azon, hogy céljaink elérése érdekében együtt kell gondolkodnunk, vagy hogy időnként versenyeznünk, pályáznunk kell. Azt is el tudják képzelni, hogy ha mások győznek helyettük, akkor is egy közösség tagjai maradnak, és hogy a győzteshez csatlakozni nem szégyen, hanem örömteli lehetőség. Hogy még az ünnep sem jöhet létre befektetett energia nélkül, illetve hogy mindenre képesek vagyunk, ha teszünk is érte.

Ahogy ez kiolvasható a szavaimból, ez a fajta nevelés nem kerüli el a politizálást. Kivéve az olyat, amely egy kétpólusú társadalomban ide vagy oda teszi le hittel vagy kétkedésből a maga szimpátiaszavazatát. Az a politikai elkötelezettség, amely a fent leírt modellhelyzeten átesett fiatalokra jellemző lehet, szintén kétpólusú, de messze nem pártpolitikai alapon. Ehhez az elköteleződéshez az önkifejezés képessége és a közösségi együttműködés szükségszerűsége szolgáltat jogalapot. A művészet-pedagógia állítása az, hogy mindenki jó valamiben, de azt a valamit csak akkor gyakorolhatja szabadon az illető, ha a közösség támogatja őt. A támogatást pedig csak úgy tudja megszerezni, ha részt vállal mások támogatásából. Ez a politika a hatalmat nem misztifikálja, mivel nem ismeri el. Ez a politika a közösség tagjainak és csoportjainak képviseletét szolgálatnak tartja, amelyet nem helyez más tevékenységek fölé. A választók képviseletét megfelelő szakmai keretbe sorolja, annak ismérvei alapján dicséri vagy éppen kritizálja.

Rendben van – mondják a szkeptikusok -, lehetséges, hogy a fiataloknak tényleg fejlődik a kreativitása, az érdekérvényesítő ereje, a közösségi elköteleződése, megkedvelik a versenyhelyzeteket és nem riadnak vissza a vállalkozástól. De mennyiben segíti elő a művészet-pedagógia azt, hogy jobb szakemberek legyenek?

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak az olvasók fantáziájára lesz szükségem. Képzeljük el, hogy egy vízvezeték- és vízkészülék-szerelő diák nem érzi elég kihívásnak az ő szakmáját, s ezért mielőtt még elsajátíthatná azt, elhagyja a tanulóműhelyt. Ahhoz, hogy valaki ilyen felelősségteljes döntést hozzon az életéről, annak egyrészt fel kell mérnie a döntése következményeit, másrészt biztosnak kell lennie abban, hogy a választott szakmája valóban nem rejt számára kihívást.

Ugye előfordult már néhányukkal, hogy voltak vízvezeték és vízkészülék problémáik otthon? És az is előfordult, hogy ezeket a problémákat nem sikerült önállóan megoldaniuk? Szakemberre volt szükségük, aki segíthetett volna magukon? Meglehetősen nagy volt a baj?

A szakemberség egyik sajátos összetevője az önbecsülés. Ha nem tartom magam sokra, ha nem tudom magamról elképzelni, hogy az, amihez értek, az mások számára értéket képvisel, akkor nem gondolom azt sem, hogy én egy szakember vagyok. Egy fiatalember, aki egy olyan szakmát igyekszik elsajátítani, mint a vízvezeték- és vízkészülék-szerelő, nehéz helyzetben van. Mert ugyan kit érdekel, hogy mi van egy vízvezeték- és vízkészülék-szerelővel? A vízvezeték- és vízkészülék-szerelőknek nincs szakmai kamarája, nincs külön szakszervezete, nincs újságja vagy rádióadója. A vízvezeték- és vízkészülék-szerelő az a személy, aki ha tehetné, nem volna vízvezeték- és vízkészülék-szerelő. Kivéve, ha volna egy cég, ahol megfizetnék, ha a kliensek megbecsülnék, ha szakembernek érezhetné magát.

Mit tehet a művészet-pedagógia azért, hogy a vízvezeték- és vízkészülék-szerelő szakembernek érezze magát? Olyan helyzeteket állít elő, amelyben az említett diák szaktudásával egyedi alkotásokat hozhat létre. Vagy olyan játékot kreál, amelyben a szakembernek készülő ifjú modellhelyzeteken keresztül találkozhat a későbbi valósággal. Csupa olyan gyakorlatra gondolok, amely során a szakemberség a személyes erőfeszítésen keresztül megtapasztalható értékként jelenik meg a tanuló számára. A művészet-pedagógia bármely olyan szakmai képzés részévé válhat, amely során a mesterek nem riadnak vissza a kísérleti helyzetektől, ahol az adott szakmai elit hajlandó tudomásul venni, hogy a szakemberré válás egy olyan folyamat, amelynek csak egyik összetevője a szakmai fogások összetett rendszerének elsajátítása. A másik összetevő az elismerés megtapasztalása.

A társadalmunk épp attól szenved, hogy sem a szakmai tudásnak, sem a kreativitásnak nincs meg a kellő becsülete. Sem az elsajátított készségnek, sem a velünk született képességnek nem értjük a hasznát, sem a működését.

A művész ösztönből és tudásból egyszerre cselekszik. Alkotásának motorja az önmagába és az elődei tapasztalatába vetett hite. Bármely más szakember sem cselekszik másként. A kérdés csak az, hogyan tehet szert kellő kreativitásra és önbecsülésre.

A művészet nem pusztán a sznobok szórakoztatásából fedezett egzisztencia. A művészet a jelenkori valóságunk szerves része, amely nem csak arra képes, hogy ábrázolja a társadalmi folyamatokat, hanem kellő alázattal és szakértelemmel kiegészülve társadalmi folyamatok generátora is lehet.

Tenné ezt azért, mert van hozzá eszköze, és azért is, mert jól felfogott érdeke is ezt diktálja. Mert hagyományos formái is ott virágoznak igazán, ahol az emberek tele vannak kreativitással. Mert a szakembert csak a szakember becsüli igazán, akkor is, ha történetesen másban alkot nagyot.

Én legalábbis így képzelem.