Tíz éve halt meg Petri György. A Holmi júliusi száma összeállítással tiszteleg a nagy költő előtt. Nem lehetett könnyű dolguk a szerkesztőknek. Az efféle megemlékezéseknek több nehézséggel kell megküzdeniük, különösen olyan példásan közölt és feldolgozott életművek esetében, mint amilyen Petrié. Az 57 évesen eltávozott költő ugyan rapszodikusan dolgozott és az öndokumentálás sem volt erőssége, mégis meglehetős életmű maradt utána és számtalan nyomot hagyott maga után. Ezeket gyűjtötték össze barátai, tisztelői, köztük a Holmi szerkesztői, és adták közre négy kötetben 2003 és 2007 között. Nem csak versek, prózák, fordítások, de interjúk is olvashatók ezekben, merthogy a Petri-fenoménhoz azok is szorosan hozzátartoznak, a költő élete, emléke és véleményei is az életmű eredeti részei.

Szóval mi újat és főleg érdemit lehet még Petriről mondani? Különösen úgy, hogy a Holmi egyébként is dicséretesen tartózkodik az utánközlésektől. A kínálkozó utak a kultuszhoz és a filológiához vezetnek. A személyiség (irodalmi) megidézése inkább az előző, újabb Petri-interjúszövegek közlése inkább az utóbbi variáns. Merthogy két alkalmi vers közlésén túl az összeállítás elsősorban Kornis Mihály, az egykori barát két most született (?) írásán és Petrinek két 1989-ben keletkezett magnóra rögzített szövegén nyugszik.

Utóbbiak közül az egyik közlése nyilvánvalóan nem lehetett könnyű döntés. Ebben a költő egy hosszú hallucinációs szekvenciát mesél el Farkas Péternek. Petri rémálmának publikálása tíz évvel halála után nem jelenthetne problémát, ha a szöveg önmagán túl mutatna, és irodalmi vagy filológiai értéke lenne, esetleg segítene (költői) személyiségét megérteni. De ilyen vonatkozásokra nehéz rábukkanni, nekem legalábbis nem sikerült. Talán ha jegyzetekkel segítették volna a járatlan olvasót, más lenne a helyzet. Talán. Így azonban csak egy meglehetősen érdektelen beszámolót kapunk arról, hogy a költő 1989 októberében nagyon rossz állapotban volt.

A másik interjú már sokkal érdekesebb. Petri több ülésben mondta magnóra élete történetét, emlékeit Pap Máriának 1989-ben. Ennek egyik részletét a Holmi tavaly közölte, s most itt egy újabb. A költő az Írószövetség révén a ’70-es évek elején 28 napot töltött a nagy Szovjetunióban. Moszkva mellett járt Leningrádban, Tallinnban és Tbilisziben is – hivatalos úton (igaz, másképpen nem is lehetett). És az ezzel együtt járó dolgokat sem úszta meg: a levakarhatatlan hivatalos kísérőt (KGB-s tolmács, aki szerény keresményét illegális nyakkendővarrással egészíti ki), az Ermitázs-látogatást („undorítóbb épületet keveset láttam […] malachitmérgezést lehet kapni”), a végtelen nyomor látványát („szörnyű érzés volt, hogy egy ilyen nyolcvanéves anyóka legörnyedt a lábamra, és fényesítette a cipőmet”) és a végtelen druzsbázást. Vedelni, zabálni, okádni véghetetlenül, főleg olyanokkal, akikkel egyébként eszébe se jutott volna, és olyan helyeken, ahova közönséges (szovjet) halandó soha be nem juthatott. Merthogy a moszkvai valutabár, a tallinni Glória étterem vagy a kaukázusi vadászkastély pompás kínálatukkal az új osztály (a pártmunkások) és a „külföldi díszvendégek” kiváltsága volt. „Feudális tivornyák” a nép államában.

Impulzusok, amelyek arra ösztökélik Petrit, hogy három nappal az utazás hivatalos vége előtt hazameneküljön. S volt még egy másik „távoli impulzus” is, egy találkozás, amely valamilyen módon hozzájárult ahhoz, hogy később aktív ellenzéki lett. A Varsói Szerződés csapatai nemrég vonultak be Csehszlovákiába moszkvai parancsra. Petri mindenkit ezzel provokál, legyen az KGB-s vagy finomlelkű szerkesztő. Joszif Brodszkijjal találkozva is szóba kerül mindez, noha nem úgy, hogy Petri nyeregben érezhette volna magát. A híres orosz költő ugyan még nem volt Nobel-díjas, de már nem kellett munkatáborban dekkolnia, egy társbérletben húzta meg magát.

Brodszkij visszautasította Lukács György ajándékba hozott Szolzsenyicin-tanulmányait, mondván, a magyar filozófus nem tiltakozott a csehszlovákiai invázió ellen. Petri ugyan azzal próbálta mentegetni Lukácsot, rövid ideig mesterét, hogy hát mégiscsak írt egy hetvenoldalas levelet a Központi Bizottságnak vagy Kádárnak. Mire Brodszkij azt mondta: „ez őt nem érdekli, mert ez Lukács és Kádár vagy Kádár és a párt magánügye. De ha Lukács megszólal, akkor az valahogy eljutott volna a szovjet közvéleményhez, és annak igenis jelentősége volna.” Brodszkij szelíd, de határozott szavai revelatívaknak bizonyultak. „Rádöbbentem a saját hülyeségemre, hogy egy lényegében vallásos beállítottságú és kifejezetten apolitikus költőtől kell hallanom egy abszolút kézenfekvő politikai érvet arról, hogy mit kellett volna tennie Lukácsnak ’68-ban. Elég különös, hogy pont ennek az embernek meglehetősen nagy szerepe volt a politikai fejlődésemben, mert hiszen állandóan a praxisfilozófiáról és a kritikai elmélettől zengett az egész Lukács-iskola, és akkor jövök rá, hogy a praxis mégiscsak azt jelentené, hogy az ember csinál valamit, és Lukács nem csinál semmit” – idézte fel Petri társbérleti revelációját.

(Holmi, 2010/7)

Zádori Zsolt