Petri György 13 éves 1956-ban, Domokos Mátyás 28. Előbbi a Medve utcai általánosba jár a Vízivárosban, partizántörténeteket olvas és vadul gombfocizik. Utóbbi könyvkiadói lektor, valahol a cenzor és a „rendes” szerkesztő között. Miközben minden porcikája irtózik a rendszertől, írók, költők cinkosa a nagy bújócskában, aközben kényszerűen a pártállami kiadói gépezet egyik fogaskereke. 2006-ban maga idézte Grendel Lajost, a Madách-kiadó egykori lektorát, aki így látta faramuci helyzetüket: „a mi dolgunk, hogy véleményt mondjunk, de hogy helyesen mondtunk-e véleményt, annak eldöntése nem a mi dolgunk”. 

Petrinek és Domokosnak az eltérő életútjuk ellenére a forradalom mindvégig meghatározó élményük maradt. A Holmi által közölt interjúrészletek is erről tanúskodnak.

A kis Gyuri tanítás után szó szerint belecsöppen az október 23-iki tömegbe, amely magával rántja egészen a Kossuth térig. Tetszenek neki a jelszavak, különösen az, hogy „Ne csináljunk mindent késve, Nagy Imrét a vezetésbe”. Vonulna tovább is, de várja otthon az anyja meg a pizsama, kötelességtudóan hazamegy hát. „Nekem egész november 4-ig 56 a mániákus rádióhallgatás és újságbeszerzés időszakát jelentette” – meséli beszélgetőpartnerének, Pap Máriának 1989-ben.

De a nyilvánvaló igazságokon túl mi fogta meg a kisfiút, mitől volt neki annyira klassz a forradalom? Hiszen lőttek, óvóhelyre kellett menni, mindenhez nehéz volt hozzájutni, és az orosz bevonulás után hamar visszaállt a régi rend. Pontosan ezek miatt. Petri, mint jó szokása, most is deheroizál: a forradalmi lelkesedésen túl valószínűleg az is növelte a rokonszenvét, hogy zárva maradtak az iskolák. „Volt egy infantilis rétege is a vonzódásomnak, hogy tudniillik most végre minden másképp van.” Petri, mint jó szokása, most is önanalizál: kis korában rengeteget bosszankodott, hogy miért 1943-ban született, miért nem korábban, mert így nem lehetett saját élménye a háborúról és Budapest ostromáról, hálás volt hát 1956-nak, hogy fontos élettapasztalatokhoz segítette. „Tulajdonképpen hihetetlenül élveztem, hogy háború van.” Petri, mint jó szokása, most is szociologizál: „az egész neveltetésünk borzasztó erősen militarizált volt. Az ifjúsági regények, némileg a hivatalos oktatás is azt sugallta, hogy az igazán emberhez méltó állapot a forradalom, a szabadságharc, a nemzeti felszabadító háború.”

Petri interjúja a forradalom és a megtorlás társadalom- és mentalitástörténetének szempontjából is különleges csemege. Sztorijaival, éles szemű megfigyeléseivel plasztikusan ábrázolja az időszak káoszát, azt, ahogyan a „derék reakciós” miliőjű vízivárosi házuk mikrotársadalma megpróbálja értelmezni a „kialakult helyzetet”. Winkelbár bácsi, az úriszabó például eleinte örvendezik, hogy Münnich, aki rendes ember, benne van az új kormányban, mert valaha csináltatott nála két öltönyt, és ugye Kádár is ott van, aki mégiscsak Nagy Imre minisztere volt. Aztán később egyre világosabb lesz mindenkinek, Gyurinak is: ez a rendszer egy tartós állapot, nem jönnek az amerikaiak: „irreverzibilissé vált a szocializmus”. De valahogy mégsem az, ami korábban volt, megszűnik a csengőfrász, terror ugyan van, de szelektívvé válik.

Eddig a felismerésig azonban még hónapok telnek el „letargiában”. Ezalatt az iskolás fiú az ellenállás változatos formáival találkozik. A házukban lakó szerencsétlen sorsú Folly Gábor ifjúsági szabadcsapatokat szervez, őt kivégzik. A kis Petri proklamációt ír az orosz szótárába, egyik osztálytársa verset költ, a másik kést szerez, hogy azzal szúrja le Kádárt. Gyertyákat visznek a Medve utcai általánosba 1957. november 4-én, és emlékeznek.

Domokos Mátyás felnőttként éli meg ’56-ot, saját élményei vannak, és nem Zója, a hős partizánlány meg Mereszjev, a merész pilóta történetein, forradalmi ponyvákon nőtt föl. Művelt, fiatal kora ellenére sokat tapasztalt felnőtt, akit éppúgy kötődik a népi mozgalom szociális vonulatához, mint a legmodernebb irodalomhoz. A „minőséget” keresi konokul mindenütt. A személyes kapcsolatokon, barátságokon túl ez viszi majd a Holmi szerkesztőségébe – derül ki Lakatos Andrásnak 1993-ban adott hosszú életútinterjújának most közölt részletéből is. Meg éppen 1956 „eszméihez való ragaszkodás”.

Domokos realista, jól ismeri azt a „súlyos történelmi tapasztalatot”, prózai tényt, hogy a szegénységet nem lehet megváltani, tömegesen és egy csapásra nem lehet megszüntetni, az egyenlőtlenség a társadalom alapállapota. De mindez „nem oldozhatja fel az embert az alól a lelki elkötelezettség alól, amit e problémával szemben érezni kényszerül, mert ez az érzékenység szinte velünk született módon működik, valahogy úgy, ahogy Kant elképzelte – olyan örökség ez, amelyet nem tudunk, de nem is szabad levetni” – mondja az interjúerének.

Ezzel – mint Lakatos András írja – az „erkölcsi komolysággal” beszél barátjáról, Kormos Istvánról is, aki nagyon sokat tudott a szegénységről. A kérdező barátja költői feltámadásáról kérdezi Domokost. Kormos a nagysikerű Dülöngélünk kötete (1947) után két évtizeden át nem jelentkezett „rendes” önálló versekkel, csak műfordításokkal és verses mesékkel (Vackor!). Az irodalomtörténet úgy tartja, 1963 és 1965 közötti franciaországi tartózkodása során szerezte vissza alkotóképességét.

Domokos nem tudja ezt megerősíteni, pedig ő és Kormos közeli barátságban álltak, ami azonban nem zavarta abban „az áthatolhatatlan személyiségű” költőt, hogy amikor barátja turistaként Párizsban járt, hat hétig a füle botját se mozdítsa megkeresésére, hogy aztán két héten át sülve-főve együttlegyenek. Domokos szerint éppen költő barátja kettős lelke (a vidám, játékra kész kópé, illetve a mélabúra hajló, tragikus világlátású „szegény Yorick”), kaotikus életvezetése és rejtélyes alkotói módszere miatt képtelenség pontosan datálni verseit. A poéta mindenesetre a hatvanas évek végén maga közölte barátjával többször is egy kártyás mondást idézve: „a halott felül, és enni kér”.

Kormos körül mindig örvények kavarogtak. „Mindig úgy volt, hogy összehoz valamit, egy házasságot, vele egy könyvtárat, s akkor az nagy robajjal összedőlt” – rajzolja meg a viszonyokat Domokos, aki felidéz egy bon mot-t, amikor Kormos egyik felesége és egy másik későbbi férje találkozott egymással. Az asszony szellemesen így írta le a szövevényes viszonylatot: „Hogy is van ez? Ja, igen! Szóval maga az én első férjem második feleségének a harmadik férje.” Az emlékező felemlegeti Vas Istvánt is, aki arról beszélt, hogyha regényt tudna írni, akkor annak Kormos lenne a főszereplője, mert ő körülötte gyűrűzött minden, ami a szocializmus által kialakított életformák kuszaságait, izgalmait, bolondságait, tragédiáit jelképezték.

Kormos halott, Vas halott, Domokos halott, a létező szocializmus kimúlt. A „történelmi” regény megírása másra vár, de fontos adalékul szolgálhat hozzá Domokos okos és izzó emlékezése.

(Holmi, 2009/10)

zádori