Röhögjünk a politikusokon, jót teszünk velük
A fenségesség és a nevetés, a tisztelet és a röhögés összeér az igazságban, a vallásban – és a politikában – véli Balázs Zoltán politológus. Az udvari bolond a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, amit a nevetés tesz elevenné.
Jean Fouquet: Gonella, a ferrarai udvari bolond. Mély mosoly |
Balázs Zoltán idézi fel a Holmi januári számában az ismert anekdotát, mintegy szemléltetve, hogy fér meg egymás mellett a legalacsonyabb és a legmagasabb szint, az ösztön és a kifinomultság, az étkezés és az ürítés. Mint ahogy a politikában, a politikai cselekvésben is egyszerre jelennek meg a fennkölt eszmék és a kisszerű, sőt alpári érdekek, a közjó és a magánérdek.
A Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója tavaly kapta meg a Magyar Politikatudományi Társaságtól a Kolnai Aurél-díjat. Mostani írása a ceremónián elmondott előadásának átdolgozott változata. Balázs szerint a nevetés és a politika egyként elváltoztat, ahogyan megváltozik az arcunk, a testtartásunk, a kedélyünk, amikor nevetünk, éppúgy alakít át bennünket a politizálás.
„A politika világa mindenekelőtt – más” – állítja tudós szerzőnk. S e másállapotot ő a keresztény teológia elváltozás (transzfiguráció) fogalmáig vezeti vissza. A sátán almafa alatti kacajával kezdődött és a megváltó Isten nevetésével teljesül be az emberiség története. A középkorban húsvétvasárnap a papok vicceket meséltek a szószékről, a gyülekezet istennek tetsző vidámsága egyben a sátán irgalmatlan kikacagása volt.
Balázs szép írása többször érinti a középkori karneválok világát, de nem helyezi gondolatmenetének középpontjába. Pedig talán tehetné, mert annak vaskos tréfái, a fennkölt ideológiák és intézmények degradálása, a világ egy időre feje tetejére állítása a politika középkori gyakorlatának lényegi összetevője. A bolondkirály-választás vagy a farsangi hejehuja egyszerre szolgált gőzleeresztő szelepként a népnek, illetve figyelmeztetésként a felül lévőknek, hogy könnyen fordulhat a kerék. Mihail Bahtyin magisztrális műve, a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája pompás adalékokkal szolgál mindehhez.
Az udvari bolond szerepének mesteri elemzése Balázs esszéjének legerősebb része. Bár a bolond nem politikus, mégis kötelező helye van a király körül. S hogyan fér össze normasértő alakja a hatalom méltóságával? A leggyakrabban említett magyarázat szerint a bolond az összekötő kapocs a valóság és a hatalom között, „a politikus aranyhídja józanész felé”. Mátyás király és bolondja, Bujkó - igaz, nem korukból származó - történetei mindenesetre e szelllemben íródtak.
De ha a bolond a józanság figurája, akkor az uralkodó (a politikus) lenne a bolond? „Lehet, az udvari bolond titokban maga a király, a király pedig a bolond?” – teszi fel a kérdést Balázs Zoltán. Mire a válasza: „az udvari bolond talán nem annyira hűvösen számító csodafegyvere [az uralkodónak], amellyel az intrikák ellenére is eljut az igazsághoz és a valósághoz, hanem inkább a király mása, mélyebb énje, a hívő, az igazságkereső és a politikus közös jelképe, s ezt a jelképet a nevetés teszi elevenné. Azért nincs helye a bolondnak a fejedelem mellett úgy, mint a különböző méltóságoknak, mert a bolond a fejedelem homonkulusza, a politikusi lélek kicsinyített mása. Nem ellentét, hanem mélyebb azonosság.”
(Holmi, 2009/1)
Zádori Zsolt
Reneszánsz rogyásig 2008-ban
A reneszánsz éve kiállításai sok nyersanyagot tártak fel, de értelmezésükhöz nem adtak elég kulcsot. Újat biztosan nem, s régieket is csak elvétve – summázta megsemmisítő kritikáját Marosi Ernő művészettörténész a tavalyi év kulturális megaprojektjéről.
Mit szúr el az értelmiség a rendszerváltás óta?
Mi tehetett volna a rendszerváltás idején és utána a kelet-európai értelmiség? Milyen strukturális problémákkal kellene szembesíteni a társadalmat ma? Szalai Erzsébet szociológus szerint egy időre eltűnt, de mostanában újra születőben a rendszerkritikus értelmiség, és új utakat kínál. Ő bizakodik, míg mások kétkednek az entellektüelek élharcos szerepét illetően.
„Félek, nem voltunk beszámíthatóak!”
A polgárfruska átmenet nélkül jut el a lányregényektől a modernizmusig. Művészettörténész lenne, csakhogy zsidó. Azért terve sikerül. Mentora egy antiszemita gentleman. Férjét, testvérét megölik. Egyetemi tanár lesz, a klasszicizmus elismert kutatója. A sorstól hosszú életet kap, amelybe sok magyar történet beleékelődik. Zádor Anna mesél.
„Négerek az állatkertben!” Kiállítás a Néprajziban
Strucctojás húsvéti nyuszi díszítéssel, Bakonyban készült indiándíszek, egy magyar parasztcsalád kapakészlete, pigmeusnak nézett csimpánz, csimpánznak nézett pigmeus, ürgét főző cigányok, háromfejű istenek, kétarcú magzat, kutyahúsfogyasztás Kínában és Svájcban. Egzotikumok egy pesti kiállításról, amely nagyon is hétköznapi fenoménnal foglalkozik: a kultúrával.
Tudósítás a lövészárokból
Valahol utat tévesztettünk? Gyurgyák János történész, az Osiris Kiadó főszerkesztője újabb jelentős monográfiával rukkolt elő, ami a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetét taglalja. A mű, ezt még kritikusai sem vitatják, sokáig megkerülhetetlen lesz, ehhez képest fogadtatása felettébb csendes. Mit is tesznek szóvá a Gyurgyák-könyv bírálói?
„Akkora épp farkad, mint orrod”
Ma is virul az a balhiedelem, hogy egyes testrészekből következtethetünk a férfiak hímtagjának, illetve a nők vulvájának nagyságára és alakjára. A néphit gyökerei, naná, hogy az ókorba nyúlnak vissza.
Ön politikus. Akar róla beszélni?
Miért nem írnak memoárokat a magyar politikusok? Szemérmesség, írástudatlanság, a közönség érdeklődésének vagy a hagyománynak hiánya teszi-e, hogy hatalmon lévő vagy visszavonuló politikusaink elvétve ragadnak tollat, hogy emlékeiket, életük-tevékenységük személyes olvasatát a nagyérdeművel megosszák? Demszky Gábor felmenőinek XX. századi történetéről ír.
