A Demszky dédszülők és négy gyerekük. Családi fotográfia © demszky.hu

– Hol született édesapád, Gabi? – Johannesdorfban. – Hát az meg hol van, édes fiam? – A Szovjetunióban, tetszik tudni, Kirgíziában.

Így rekonstruálható valahogy az a párbeszéd, ami negyven-ötven éve az ifjú Demszky Gábor, illetve különféle tanerők közt újra és újra megismétlődött. Eleinte csak a kívülálló felnőttek csodálkoztak Demszky apuka születési helyén, hogy aztán a felcseperedő, a szociográfiával és szociológiával szorosabb viszonyba kerülő fiúnak is szöget üssön a fejébe: mi a fene, hogyhogy német neve van egy kirgiz településnek, és mit kerestek az én drága felvidéki nagyszüleim a húszas évek Szovjet Közép-Ázsiájában?

A gyökereit kutató Demszky búvárlatainak eredménye családszociográfiája, a Keleti éden, amely mostanában jön ki a Noran Könyvkiadónál, és amelyből részletet közölt az októberi Holmi folyóirat.

Cölöpök és keresztek

Demszky írása méltó tisztelgés az ősök emléke, küzdelmeik és tévelygéseik előtt. De miért nem ír inkább saját politikai pályájáról, az újbalos egyetemi kezdetekről, a Demokratikus Ellenzékről, a rendszerváltásról és főpolgármesteri vitézkedéseiről? – tettük fel a kérdést a szerzőnek. – Ugyan a könyv főhőse valóban nem ő, de bizonyos értelemben rokonnak érzi a maga történetét Demszky Eduárdéval, aki fiatalon elveszítette baloldali hitét. Az sem véletlen, hogy 1968 a könyv egyik utolsó csúcspontja, amely a magyar politikus nemzedékének meghatározó, józanító élménye – magyarázta lapunknak Demszky.

A rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás egyébként sem büszkélkedhet túlzottan sok politikusi visszaemlékezéssel. Közülük a legnagyobb közönségsikere talán Horn Gyula „nyugati megrendelésre” íródott Cölöpök című memoárjának volt, amelynek sikerét a második műve, az Azok a kilencvenes évek… meg se közelítette. Talán a volt kormányfő túl korán rukkolt ki a kötettel, 1999-ben, egy évvel hatalomvesztése után. Az időzítés tényleg kulcskérdés, az elhamarkodott publikációnál van azonban rosszabb is, a megkésett, amikor már a kutya sem kíváncsi az emlékezőre. Az Egyesült Államokban már most parázslik a vita, mikor álljon elő tevékenysége saját verziójával G. W. Bush elnök. Többen türelemre intik, mások szerint meg kár várni, mert most igazán nagy a kereslet.

Az angolszász világban, de más nyugati országokban egyébként is óriási a kínálat politikus-életrajzokból és  memoárokból. Bényei Tamás anglicista szerint az angolszász gondolkodás egyébként is jóval praktikusabb és kevésbé hajlamos a tudományos sznobizmusra, elitizmusra, mint a miénk. Ezért aztán az elvont, súlyos folyamatok mellett, sokszor helyett a személyiségnek kiemelkedő szerepet tulajdonítanak a történelem alakításában. A memoárok, így a politikusi visszaemlékezések rendkívül népszerűek. Persze ezek jórészét nem az emlékezők, hanem strómanjaik rakják össze. Vannak kivételek is. Winston Churchill nem csak írástudó, de egyenesen grafomán volt. A második világháború című könyve világsiker lett, még irodalmi Nobel-díjjal is jutalmazták.

A formátum formája

Államférfiak, hadvezérek az ókor óta írnak emlékiratokat. Julius Caesar írásai jelentették a mintát. Az emlékirat-irodalom népszerű volt a XVII–XIX. századi Magyarországon. Olyan első vonalbeli politikusok is pennát ragadtak, mint például Bethlen Miklós, II. Rákóczi Ferenc, Szemere Bertalan, Görgey Artúr, Podmaniczky Frigyes, Eötvös Károly. Wesselényi Miklós és Széchenyi István pedig naplót írt, ám az utókor nagy szomorúságára szemérmes szöveggondozóik alaposan kiherélték a szövegeket. A legnagyobb magyar naplókéziratából például a politikailag és szexuálisan pikáns részeket tüntették el vastag, fekete tussal.

Kőrössi P. József, a Noran Könyvkiadó vezetője szerint hazánkban is nagy a kereslet a politikusokról szóló könyvek iránt. Ők éppen emiatt jelentetik meg Demszky könyvét, amely persze nem memoár, hanem szociográfia, amit történetesen egy közismert politikus írt meg. – A politikusi memoároknál elsősorban a státuszférfi formátuma számít, márpedig a rendszerváltás óta eltelt húsz év még nem termelte ki a fajsúlyos egyéniségeket. Rettentő sablonosok az életpályák, érdekes, igazán egyedi gyerek- és ifjúkor alig akad. Demszky a kevés kivétel egyike – indokolja a valóban érdekes politikusemlékezések csekély számát a könyvkiadó.

Nagyon sajnálja, hogy Antall József nem írt emlékiratot, és úgy tűnik, hogy Göncz Árpád is letett róla, pedig az ő írásaik nemzetközi figyelemre számítottak volna. Őt magát különösen érdekelné Markó Béla visszaemlékezése, hiszen az RMDSZ elnöke nem csak író ember, de egyfolytában az erdélyi politikuslétre jellemző közteshelyzetben van, ami kiváló irodalmi nyersanyag. Kőrössi P. József sajnálja, hogy nem sikerült Kőszeg Ferenc készülő memoárját „megszereznie”, mivel az egykori liberális képviselő mással szerződött, nem a Norannal.

Kőszeg csak annyit árult el lapunknak, hamarosan befejezi kötetét, amely a Magyar Narancsban háromhetenként közölt K. történetei c. sorozatának szerkesztett, kibővített változata lesz. Nem szigorúan vett memoárt ír, hanem életrajzi tárcákat. Felidézte, hogy 1979-es kirúgásáig könyvkiadói lektorként is kapcsolatba került párt- és állami vezetők hivatalos életrajzaival. Az egyik ilyen volt Münnich Ferencé, „ami persze borzalmasan unalmas volt, és közel sem volt olyan vérbő, mint a grafomán Marosán Györgyé, de legalább napnál világosabban kiderült belőle, hogy a III. Internacionálé küldöttjeként a spanyol polgárháborúba küldött Münnich szimplán szovjet kém volt.”

Helyiek és telepesek. Új honfoglalás © demszky.hu

„Amikor apám helytelenített valamit abból, amit a pályafutásomról, politikai nézeteim alakulásáról megtudott, akkor gyakran utalt arra, hogy a családban van már a deviáns közszereplésnek előzménye, és sűrűn emlegette D. [Demszky] Eduárdot, a nagybátyját. Oly sokszor történt ez, mert sorsom alakulása sokszor adott rá alkalmat, hogy életem első nyugodtabbnak tekinthető időszakában, polgármesterségem tizedik esztendejében [1999-ben] elhatároztam, hogy megírom D. Eduárd és D. Rudolf nagyapám történetét” – vall Demszky Gábor műve keletkezéséről a szociográfia egyik korai változatában.

Az újdonság varázsa

Most mellőznénk a pikírt megjegyzéseket a politikai nézetek alakulásáról, a devianciáról meg a városirányítás nyugodtabb időszakáról. Annál is inkább, mert a történet, amit Demszky elmesél, regényesen izgalmas és felettébb tanulságos. Az utópia megvalósíthatatlanságáról regél. Történetesen ez az utópia a kommunizmusé. A szerző családjának históriája pedig arról szól, mi késztetett több mint ezer Csehszlovákiában élő embert, szlovákot, csehet, magyart, zsidót, lengyelt, szakmunkást, földművest, értelmiségit, agitátort és szerencselovagot, hogy hazai egzisztenciáját felrúgva, szerény vagyonát elkótyavetyélve a Szovjetunió ázsiai felébe emigráljon, és ott a gyakorlatban is hozzálásson megvalósítani a kommunizmust. A döntő ok persze a reménytelenség és a bizonytalanság, ami a világháború pusztítása, a Monarchia szétbomlása, az új csehszlovák állam iránti bizalmatlanság miatt kerített hatalmába sokakat.

És fontos volt maga a megváltó eszme, a proletár internacionalizmus, a szocializmus is, amelynek delejes hatására a Szovjetunió önszorgalmú meg fizetett agitátorai még rá is erősítettek. Emellett még ott volt a „világtörténelmi lehetőség”, maga a szovjet állam, ahova el lehetett menni, a „keleti éden”( ez a könyv címe is), amely az első időszakban tárt karokkal várta a nemzetközi munkásmozgalom híveit (szakmunkásokat, mérnököket, tudósokat), hogy aztán néhány év múlva jöjjön a véres leszámolás. Pedig a telepesek új hazát, új világot akartak, amelyhez az új hit mellett új nyelv is dukált. Sokan az ideérkezők közül az eszperantó megreformált változatának számító ido műnyelv mozgalmának tagjai voltak, hogy aztán ottani nyelvük szlovákból, csehből, lengyelből, oroszból, németből, kirgizből keveredett bábeli beszéd legyen.

Demszky nagyapja, Rudolf és annak testvére, Eduárd (Ede) is vonatra szállt 1925-ben. Az Interhelpo nevezetű Zsolnán (!) bejegyzett szövetkezet tagjaiként új hazát akartak alapítani Piskekben (későbbi nevén Frunzéban) és környékén. Haury Margit, a szerző nagyanyja, aki egy év múlva követte szíve választottját, virágnyelven így írta meg az utazás borzalmát az otthon maradottaknak: „végre szerencsésen megérkeztem Pispekre 27 napi utazás után. Az út nagyon kellemes volt, sokat pihentünk, több mint a fele időt álltunk, s így legalább alkalmunk volt sok mindent megnézni.”

Az eszme és a gyakorlat egysége

Biskek (mert ma így hívják a várost) jelenleg Kirgizisztán fővárosa, de akkor néhány jurtán és sárkunyhón kívül alig volt ott valami. A telepeseket nem várta semmi, legalábbis semmi jó. Bizalmatlan, sőt ellenséges őslakosok, kelletlen hatóságok, nyomor, betegségek és hiány mindenből, ami szükséges a jó élethez. Ezzel együtt sokan itt ragadtak, családot alapítottak, dolgoztak, építettek. Ma is élnek leszármazottak Kirgizisztánban. Noha az állami terror és a zord történelem nem kedvezett a túlélésnek, írmagjuk azért maradt. 

Akiből német tudása miatt tanító lehetett, és megtervezhette Johannesdorf utcáit, Demszky Rudolf nem az eszméből ábrándul ki, hanem a „gyakorlatból”. Neki még szerencséje volt, feleségével és gyerekével hazatérhetett, így a sztálini terror megkímélte őt. De bár nem kedvelte sem Sztálin, sem Gottwald „vonalát”, mégis nosztalgiával gondolt szovjet kalandjára, mert egy pillanatra valakinek, embernek érzethette magát.

Eduárd viszont mindenképpen vissza akart térni választott hazájába, mivel a csehszlovák hatóságok ukrán feleségét és lányát visszazsuppolták a Szovjetunióba. Ehhez azonban határt kellett sértenie. S ha nincs a befolyásos harmadik testvér, az ügyvéd Vilmos (Eduárd Benes egykori „jobbos” egyetemi kollégája), ki tudja, mi történik vele. Demszky Eduárd így is hónapokig volt fogságban, munkát nem kapott, és a Szovjetunióból csak kalandos körülmények közt sikerült kimenekülnie kislányával. Ő egy életre megutálta a rendszert, bár Csehszlovákiában haláláig, 1979-ig kellett tűrnie a létező szocializmus utálatos társaságát.

(Holmi, 2008/10)

Zádori Zsolt