Van-e a fogyasztói létnek, ezen belül a tőzsdének ontológiája? Miért azuk ne lenne? És miért pont nekik ne lehetne? Ha létezik lételméleti megközelítése és megragadása a nyelvnek, a társadalmi létnek, a fényképnek vagy a mobilnak, az a legkevesebb, hogy ilyesmi a börzének is dukál. Valahogy így okoskodhatott Kollár József és Rusznák Tamás, akik a Világosságban közölt írásukban nem sokat vacakolnak elméleti problémákkal, nem erőlködnek azzal, hogy tisztázzák, mitől is lenne speciálisan ontológiai az ő megközelítésük. Cserében viszont azt ígérik: „a tőzsde általunk javasolt posztmcdonaldizációja egy lehetséges megoldás a visszatérő válságok elkerülésére”.
Na, ez már valami. De mi a fityfene az a posztmcdonaldizáció? A megértéshez előbb a szerzők George Ritzer nyomán tisztázzák, mi is a mcdonaldizáció átfogó kategóriája. A globalizálódó tőkés világban fontos szerepet játszó, optimalizálva és célirányosan a hatékonyságra irányuló szervezeti modell, amely a szolgáltatásait igénybe vevőnek garantált és standardizált minőséget kínál, miközben működését kalkulálható automatizmusok és erős kontroll jellemzi.
Rendben. De mi köze ennek a tőzsdéhez? A szerzőpáros szerint nagyon is sok. Ugyanis a második világháború utáni Bretton Woods-i időszakban egészen a hetvenes évek elejéig szabályozott módon zajlottak a nemzetközi kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatok, és a tőzsde (mint intézmény) is erős kontroll alatt állt. Tehát ez volt a mcdonaldizáció időszaka, amit a ’70-es évektől kezdődően napjainkra felváltott a demcdonaldizáció korszaka, amely, bár elsősorban nem is a tőzsdék, hanem a bankok működési kereteit formálta át, mégis nagyban kihatott az előbbiekre is. A magas profit érdekében fokozatosan szabadultak ki a kontroll alól, működésüket mind kevésbé jellemzi a kiszámíthatóság és a standardizáltság. A pénz világa a reális gazdasági folyamatoktól mindinkább elszakadva a hiperrealitásban „szárnyalt” (lásd, ha nagyon szükséges, Baudrillard szimulákrum fogalmát).
Ilyet már olvastunk másutt is. De hogyan nézne ki a posztmcdonaldizáció, amit szerzőink ajánlanak a pénzügyi (köztük a tőzsdei) válságok megelőzésére? Ha jó értjük, Kollárnál és Rusznáknál ez valójában starbucksizálódást jelent. Megértjük, nyájas olvasónk, ha most felhorkansz, hogy ebből elég. De légy türelemmel, közel a katarzis.
A kapitalizmus ügyeletes csodagyereke most éppen a Starbucks, nem csoda hát, a magyar kutatók is rátaláltak mint mintaadóra. E szerint a villámkarriert befutó kávéházláncnak „minőségi alapú ontológiája” van, úgyis mint a vendégszeretet, a minőségi szolgáltatás és az oktatás (tudástermelés). Na, ezt kéne eltanulni a tőzsdéknek, s akkor maradna a szárnyalás, de nagyobb lenne a biztonság. Még mindig homályos?
A cikk vége lefordítja a receptet: „annyit biztonsággal állíthatunk, hogy globális szinten szükséges jobb egyensúlyt teremteni a piacok és az őket működtető intézmények között”. Ez azt jelenti, hogy el kell mozdulni a „globális kormányzás” felé, „illetve meg kell akadályozni, hogy a piacok túlnőjenek a nemzeti intézmények hatáskörén. [Sic!] Korlátozni kell a befektetők túlzott kockázatvállalását, és korrektebb tájékoztatásra van szükség […] Ennek során figyelemmel kell lenni a tőzsde különleges kockázataira és lehetséges negatív hatásaira is.” Ki gondolta volna? A spekulatív és likvid tőke ne legyen már annyira spekulatív és likvid, de azért maradjon még annyira spekulatív és likvid, hogy képes legyen továbbra is hizlalni a globális gazdaságot. Kár, hogy nem olvashatunk a hogyanokról.
Helyette marad nekünk a gyorsétterem-hálózatok és a pénzvilág, benne a tőzsde természetének nagy ívű összehasonlítása 12 oldalon át. De van-e egyáltalán alapja az ilyesfajta összevetésnek? Mi köze az együttműködésre alapuló, számos kötelékkel összedrótozott franchise hálózatoknak a tőzsde versengő világához? Kiknek feleltethetők meg a tőzsdére vitt cégek vagy a tőzsdei kereskedők és kiknek a pénzüket kockáztató befektetők? Egy-egy kávéházegységnek, a nevet (McDonald’s, Starbucks) menedzselő csúcsvezetőknek, a mosogatóknak vagy a betérő vendégnek? Nem csak arról van-e szó, hogy szerzőink meglehetősen szűk és elhibázott asszociációs bázisra építették mondandójukat? Miszerint magára adó pénzembernek McDonald’s-ba menni ma már snassz, a Starbucks-ba pedig még eléggé cool.
Hosszan értekezik arról Kollár és Rusznák, hogy mennyire nehezíti a tisztánlátást (a tőzsde világában is) a bullshitelés. A maszlag, a locsi-fecsi nem csak szimpla udvariatlanság, hanem vét az együttműködés alapelve ellen, mert akadályozza a dolgok önértékének racionális felismerését. Hogy ez mennyire igaz, íme, az utolsó idézet a cikkből: „A jelenlegi válság nem kis részben abból származik, hogy túl sokan hallgattak a szimulált kedvességű szirénhangokra, miközben nem tették meg a szükséges óvintézkedéseket. Közben kiderült, hogy a de-mcdonaldizált hajó olyan vizeken úszik, amelyeknek meglehetősen nagy része virtuális, a benne lévő sziklák viszont nagyon is valóságosak.”
(Világosság, 2009/nyár)
Zádori Zsolt
