Valami véget ér (törvényszerűen)
Nehéz felfogni, hogy egy mítosz élő egyenesben ér véget. Hogy bár a köztes években döcögtek olykor, ám az olimpián eddig mindig megmutatták. Mert vízilabdában mi vagyunk a császárok.. És most szembesülni kell azzal, hogy – mégsem.
A mámoros kaland 2000 szeptemberében kezdődött – egy kisebb sydneyi uszodában. Az olimpia negyeddöntőjében az olaszokkal játszottunk, akik korábban abszolút mumusnak számítottak, az előző olimpiai ciklusban másfél tucatnyi meccsen egy felkészülési tornán sikerült csupán legyőzni őket, egyébként mindig ők nyertek ellenünk. A trend az 1997-es Eb-n fordult: az akkor még Ratko Rudic vezette taljánok az utolsó csoportmeccsen direkt kikaptak az oroszoktól, hogy velünk játsszanak a negyeddöntőben, építve a múlt fóbiáira. Abban tévedtek, hogy az a válogatott más volt, mint a korábbi – ki is söpörtük őket, megnyertük az Eb-t (húsz év után először), s kezdetét vette a sosem látott diadalmenet.
A következő esztendőkben totálisan fordult a kocka, minden egyes tétmeccsen mi nyertünk, s a négyéves ciklus megkoronázásaként belevertük őket a betonba Sydneyben is. Az önmagával iszonyatos lelki csatákat vívó Kásás Tamás pályafutása egyik legnagyobb kivirulását produkálta, a 8-5-re megnyert partin négy gólt szerzett, miközben az olaszok küszködtek, durváskodtak és anyáztak. Különösen a görög bíróra, Hasszekioglura voltak kiakadva, aki semmi mást nem csinált, mint hogy mindent lefújt, amit látott. Na, ez az, amitől az olaszok elszoktak az előző években. A lefújást követően Rudic effektíve ököllel verte a zsűriasztalt, és olyan balhét rendezett, hogy érdemeire való tekintettel csak egy évre tiltották el.
Tizenkét éve történt mindez.
A stílszerű jelzőt nem használnám, valahol mégis jelképes, hogy a magyar válogatott lenyűgöző olimpiai sorozata a londoni játékokon az olaszokkal vívott negyeddöntővel ért véget.
Törvényszerű volt valahol, ebben egyetérthetünk.
Emlékszem, Lakat T. Karcsi már a sydneyi olimpia után mondogatta, készüljek fel arra, hogy azért előbb-utóbb minden nagy sorozat véget ér. Mert jönnek az első repedések, a közösségben, az egymás közötti viszonyokban, aztán az egész elindul lefelé. Aki benne van, nem veszi észre – csak utólag sóhajt egy nagyot: igen, az volt az a mozzanat, amikor valami megtört.
Csakhogy a vízilabda-válogatottnál nem jött ilyen mozzanat. Hullámvölgyek akadtak, mindjárt 2001-ben, amikor a budapesti Eb harmadik helye, majd a világbajnoki ötödik hely után máris indult a krákogás, hogy Kemény Dénesnek szépen el kellett volna mennie az olimpia után, dicsőségben hagyva ott a csapatot, és hogy nagyszerű volt ez a ciklus, ám ez a gárda többé aligha nyer.
Aztán kiderült, a 2003-2004-es évre minden addiginál erősebb együttessé (re)formálódott a csapat, valamennyi közül az Athénben diadalmaskodó volt a legerősebb. A 2004-es „kiadás” tényleg olyan volt, mint egy falanx, gyenge pont nélkül, csupán egy-egy gyengébb pillanattal, ám összességében mégiscsak hétből hét meccset nyerve lett aranyérmes, ráadásul úgy, hogy példátlan módon, az ezüstérmes szerb és a bronzérmes orosz együttest kétszer is megverte (csoportmeccs + elődöntő, illetve döntő). Ilyet sem azelőtt, sem azóta...
És még mindig nem volt vége, bár elkezdtünk kikapogatni a szerbektől, ám 2008-ban újra eljött a mi időnk.
Amelyről három olimpiai arany után természetesen nem gondoltuk, hittük, hogy lejárhat. Akkor csináljuk meg negyedszerre is – adatott ki a jelszó, ám be kell látni, utóbb persze, ehhez már túl sok mindennek kellett volna stimmelnie.
Először is erősebbnek kellett volna lenni minden téren, másodszor legalább a régi semlegességet élvezni a partról. Sem ez, sem az nem volt meg. A ciklus előző évei során már elmaradtak a döntők, egyre erősebben hallatszott a biológiai óra ketyegése, hol ez a sokszoros bajnok vonult el pihenni, hol az, ráadásul mind többször fordult elő az, ami az előző tizenkét évben egyszer sem, hogy kulcsemberek dőltek ki a legfontosabb időszakban sérülés miatt. Az pedig, sajnos, üvöltött, hogy messze nincs olyan felhozatal a fiatalok között, akik kiszoríthatnák a nagy öregeket a csapatból. A harminchat éves Kásás, Biros, Kiss, Szécsi még rosszabb napjain is sokkal jobb, mint bármelyik huszonéveinek elején járó játékos ugyanazon a poszton. De mondok mást: ha valami szörnyűség folytán nem lehetne itt Kiss Gergő vagy Madaras Norbi, ezerszer inkább Benedek Tibit lökném be a kispadról balkezesnek, mint bárki mást a jelenlegi mezőnyből.
Az esszencia azonban mégiscsak az, hogy elhasználódott a csapat, és ezt látja, érzi mindenki. A tavalyi sanghaji vb volt tán erre a legjobb példa: a szerbek elleni elődöntőben három negyeden át csúcsra jártunk, azaz egyértelmű volt, ha összeáll a kép, a magyarnál még mindig nincs jobb a világon – ám a kép egyre ritkábban és egyre rövidebb időszakra állt össze. Aznap például csak három negyedre. Korábban soha nem fordult elő, hogy ha mi három góllal vezetünk, azt a meccset a másik vigye el. Úgy általában nemigen vesztettünk utolsó negyedet, de Athénben azt is megoldottuk, amikor az ellenfél ment kettővel a zárórész előtt (két 3-0-ás utolsó negyed a szerbek ellen, a nyitányon és a döntőben). Sanghajban viszont azt kellett látnunk, hogy elfogyunk, megremegünk, és veszítünk a hosszabbításban.
Előképe volt mindez a londoni történéseknek. Beleszaladtunk két vereségbe, valahogy mégis sikerült összekaparni magunkat, hatalmas lelki erőket mozgósítva olyan állapotba kerültünk, hogy ízekre tépjük az amerikaiakat az utolsó csoportmérkőzésen – ám ellentétben az előző három olimpiával, amikor a beélesedést követően már csak felfelé vezetett az út, most a szuperprodukciót nem követték újabbak. Helyette visszazuhanás következett.
Az olaszokkal vívott negyeddöntőben kiderült, olyan apróságok zilálták szét mentálisan a csapatot, amelyekre korábban rá sem hederítettünk. Elhangzott, ha Steinmetz Ádám centerezése bemegy az első negyedben, akkor 3-1, és talán minden más. Ez igaz – ám a fénykorban azért sok minden jellemezte ezt az együttest, csak az nem, hogy első negyedben kihagyott helyzeteket emlegessünk. Az olyasmi akkor belefért.
Sőt, belefért az is, ha szemétkedtek a játékvezetők. Ugyanez a kazah, aki most fújt, már az athéni döntőn is aprított minket, amíg a mi centerünk oldalán állt, kontrákat ítélt Molnár Tomiék ellen, amikor a negyedik negyedre a szerb oldalra került, kiállításokkal tömte őket. Ám, mint említettem, az athéni csapatot a poklok kapui sem tudták megdönteni.
Most a kazah bele tudott nyúlni a meccsbe. És persze a görög is, elvégre, akárcsak Sydneyben, itt is volt egy görög bíró, Sztavridisz, aki már Sanghajban is odakent nekünk néhányat, a FINA meghosszabbított karjaként. Egyértelmű volt, hogy már nem szeretnek minket, túl sok volt a magyarokból, olykor meg túl kevés – nem indultunk a világszövetség kedvenc sorozatában, a Világligában 2007 óta –, márpedig ebben a sportágban pontosan tudható, mi vár arra, aki nem elég erős. A Kemény-család örök törvénye, legyen a többieknél minimum három góllal erősebb csapatod, és akkor csinálhatnak bármit, akkor is te nyersz. Az athéni ilyen volt például – az öttel volt jobb bárkinél alapból –, a sydneyi is, a pekingi is tulajdonképpen, a mostani viszont maximum egyenlő a legjobbakkal. Mindez pedig azt jelenti, hogy nagyon ott kell lenni a szeren, ha a csúcsig akarsz menetelni: hogy a játékvezetők lövetnek úgymond három könnyű gólt az olaszokkal, ez az üzletmenet része a vízilabdában (nem csak ellenünk). Ennek bele kell férnie – az nem fér bele, hogy kapunk másik ötöt kilenc méterről. Londonban konkrétan ez pecsételte meg a sorsunkat.
A duda pillanatában persze szörnyen érezte magát mindenki. Ők is, a vízben, mi is, a parton, no meg milliók a tévék előtt.
Nehéz felfogni, hogy egy mítosz élő egyenesben ér véget. Hogy bár a köztes években döcögtek olykor, ám az olimpián eddig mindig megmutatták. Mert vízilabdában mi vagyunk a császárok...
És most szembesülni kell azzal, hogy – mégsem.
Ráadásul egy negyeddöntő után. Hogy éremre sincs esély. Picit talán ott volt a lelkekben, hogy csak ezt a meccset hozzuk, ha a négy között kapunk ki, netán a döntőben, az méltó lezárás, nem baj, ha nem a tetején állunk a dobogónak, de legalább álljunk valamelyik oldalán.
Sajnos, a lelátóról fogjuk nézni mások megkoronázását.
Ha mindezt megemésztettük – ami nem egyszerű –, akkor persze egy picit elmosolyodhatunk. Elég csak a sydneyi negyeddöntőt felidézni, meg a többit, ami utána jött.
Van mire emlékezni bőven.
Amíg feláll az új csapat, addig elmerülhetünk a múlt élményeiben. Szerencsére, még élénkek a kontúrok. Nem fekete-fehér, szakadozott kockák őrzik a dicső tetteket, mint futballban. A hősök pedig még itt járnak közöttünk, tán még szórakoztatni is fognak a játékukkal egy darabig.
Annyira nem drámai a helyzet, maradjunk annyiban.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
