Hová mehet Guardiola a Barcelonából?

Hová mehet Guardiola a Barcelonából?

Utolsó frissítés:

Szerző:

szerző:
Somos Ákos

Mielőtt az ortodox Barca-hívek a pisztolyukhoz kapnak: a címben szerepelhetne a „hová” mellett a „mikor” kérdése is, mert egyáltalán nem gondoljuk, hogy a Barcelona sikeredzője mindenképpen távozik a katalán csapattól szezon végén. Benne van a pakliban, hogy más funkcióban marad a klubnál, ahogyan az is, hogy újabb évekre meghosszabbítja edzői szerződését. De vitathatatlan, hogy ha valamikor, most érdemes eljátszani a gondolattal, hová léphetne tovább.

Indítsunk kicsit messziről, mert a példa szerintünk releváns. A kaposvári színház nagy felfutásáról szóló könyvben van egy igen tanulságos gondolat. Zsámbéki Gábor, az ország egyik legrosszabb, eldugott vidéki színházát tíz év alatt a szakma „bezzeg”-műhelyévé alakító fiatal rendező a hetvenes évek végén otthagyta a jórészt általa felépített társulatot és visszatért Budapestre. Sportnyelven szólva az új kihívások miatt. De volt más oka is a döntésnek: tisztában volt vele, hogy addigra neki Kaposváron mindig kényelmes helye lesz, a városban elismerik, a színházban megrendezheti, amit akar, a szakmai renoméja kialakult – és épp emiatt félt, hogy kényelmessé válik, hogy a rutinba belecsontosodik egy idő után. Mert az alkotói munka legfontosabb feltétele, hogy valami bizonytalanság, valami keresési vágy mindig hajtsa az embert. Csak a leghitelesebb alkotók teszik maguk elé ezt a mércét, a soha hátra nem dőlés premisszáját.

©

Van-e szemléletesebb példa Pep Guardiola helyzetére és a – talán valóban őt magát is foglalkoztató – dilemmára? Mostanra Guardiola „intézmény” lett Barcelonában, szobra előbb-utóbb ott áll majd a Camp Nou előtt, nevét alapítványok, házi kupák és lelátórész fogja őrizni, mint az edzőét, aki játékosként is a Barcelona legendája volt, aztán mesterként mindent megnyert, amit nyerhetett, a világ legjobbjává tette az FC Barcelonát. Nevére 0,2 másodperc alatt hét és fél millió találatot ad ki a Google, a futballedzők közül csak Mourinho és Ferguson „brandje” mérhető az övéhez, a többiek nagyon-nagyon messziről követik. Ám Guardiola e két másik zseninél is rövidebb idő alatt építette fel ezt a nimbuszt.

És Guardiola még mindig csak 41 éves. Vagy fogalmazzuk így: DE Guardiola még csak 41 éves…? Lehet, hogy épp ez a kulcs: korán van még hozzá, hogy a katalán futball élő legendájává merevedjen. Az igazi művészek sosem akarnak megmaradni a kész műnél, akkor sem, ha mindig új országban keresik az új alkotnivalót, mint Mourinho, és akkor sem, ha ugyanannál a klubnál mennek vissza az alapokhoz évtizedenként, mint Ferguson. Mi lehet Pep Guardiola útja?

Vegyük a Ferguson-modellt: Guardiola maradhat a Barcában és elkezdheti építeni egy új Barca alapjait (már tett efelé lépéseket, a taktika megújítását illetően éppúgy, mint a játékosok felhozatalában). A mostani csapat sztárjai még nem öregek, valamilyen sikert mindig garantálhatnak. Kérdés, ez még motiválja-e az edzőt? Főleg, ha idén sikerül a BL történetében először megvédeni a címet és ezzel tényleg minden létező futballhőstettet végrehajtani.

Ha Guardiola nem kap rengeteg pénzt erősítésre (a hírek szerint nem fog), akkor kezdheti építeni a legendás utánpótlás bázisból a jövő Barcelonáját. Vagy pedig, és itt kezdődik a találgatások izgalmas része, meghajol a tomboló közönség felé, veszi a kalapját és továbbáll. (Egyébként jelen pillanatban ugyanilyen izgalmas Mourinho esete, kb. ugyanezek miatt.) Nézzük meg tehát, milyen kihívások csábíthatják valóban más pályákra a Barca edzőjét.

©

Először is: a saját edzői teremtőképességének bizonyítása. A Barcelona zsenik gyülekezete, szólt évek óta az „ítélet”, amit elért, ahhoz legalább „felesben” a kivételes csillagzat alatt összejött csillagok képességei is kellettek. Guardiolát Messi, Xavi és a többiek tették azzá, aki (miközben a Barcelonát meg ő rakta össze azzá, ami lett) – lássuk, mire megy nélkülük.

Ha Guardiola valóban a „bele nem lassulás” céljából keresi az új impulzusokat, remek célállomás lehet számára London. A Chelsea-nél nyilván nem lennének anyagi határok és igen hasonló modell várna rá, mint a Rijkaard-éra végére elfásult és megváltóra váró Barcelonánál: egy részben kiöregedett, kevéssé motivált keret, néhány új ásszal, akiket esetleg új rendszerben játszatva lehet csapattá formálni. Az igazi kihívás mégsem szakmai lenne: hanem a holtbiztos és alá dolgozó barcelonai környezet után zsoldosként alkalmazkodni egy szeszélyes tulajdonoshoz és elvárásaihoz, cserébe persze fontmilliókkal megtámogatottan lerakni egy új klub alapjait. Izgalmas lenne az Arsenalnál felváltani a már régóta saját kettős pedagógusi-közgazdász énjébe borult Wengert, és a Barcelonáéhoz hasonló filozófiára fogékony állományt újra győzni képes csapattá tenni. (Netán visszavinni Fabregast, hogy kacaghassunk egy jót.) De Guardiolát el tudjuk képzelni a Manchester City dicsőség kapuja előtt toporgó, de még mindig nem elég nagy csapatánál is, ahol szintén a korlátlan anyagi lehetőségek közepette cáfolhatná, hogy csak az alulról építkezés barcelonai klubmodelljében találja fel magát.

©

Olaszország más irány. Guardiola futballozott egy keveset ott is, vannak vélemények, melyek szerint taktikai felkészültségébe ez a kitérő is belejátszott. Az olaszoknál – talán az egy Milant leszámítva – ma nincsenek olyan csapatok, ahol a kispadon is világklasszisok tapossák egymást, viszont épp ezért élheti ki magát jobban minden olyan edző, aki a csapathoz épít taktikát és nem fordítva. Márpedig Guardiola progresszív edző, a Barcelonánál sem bújt be a kialakult és működő játékok mögé, valamit mindig újított. Szinte halljuk, ahogy Milánó kék-feketébe bújt fele sír egy igazi megváltóért: az Inter kerete mindenre alkalmas, de most éppen semmire sem képes. A taktikus futball hazájában egyszersmind a motiváció felől közelíteni egy sokra hivatott csapatnál: ez a kihívás már Mourihónak is nagyon bejött. Abban nem hiszünk, hogy Guardiola a kockázatkeresést a bukás kockázatával tekinti egyenlőnek, ezért olyan klubhoz, amellyel valamit nyerni (BL-ben szerepelni) kevés az esély, nem fog menni, de ha mégis, választhatná a Romát, az olasz futball örök „majdnem” csapatát, felváltva a volt barcelonai Luis Enriquét.

A világfutball gazdasági hajtásai mutathatnak új irányt, például a Paris Saint Germain újgazdagok klubjába igyekvő társaságát (kicsit félrevonulni a topligák reflektorfényéből?), azt viszont kizártnak tartjuk, hogy kizárólag pénzügyi megfontolásokból menjen valamelyik egzotikus vidékre „szakítani”. Egyetlen lehetőség van még, ami nem elvetemült gondolat. A spanyol válogatott kispadján a nyári Eb után (vagy legkésőbb 2014-ben) felváltani a mélyen tisztelt Del Bosquét, továbbra is győzelemre ítélt vezetőként és Barcelona-maggal indulni új csatákra. És ismét megütközni az előbb-utóbb angol vagy portugál vagy olasz vagy brazil vagy holland vagy katari szövetségi kapitánnyá előlépő José Mourinhóval.

©

Kettejük mentalitását ismerve a párharc folytatását borítékoljuk, a „nyugisabb” és unalmasabb kapitányi feladat elvállalását nem annyira.