Nézem Egervári Sándor arcát az első bekapott gól után, mintha nem akarná elhinni. Mintha azt mondaná, hogy hát azért ezt mégsem. Csodálkozik. A háttérben Kenyeres Imre is csodálkozik, Csábi jegyzetel. Vajon mit jegyzett be Csábi a 3. percben? Talán, hogy jött be a labda oldalról, enyhe falssal ugyan, de lágyan és puhán, mint a hulló falevél, aztán érkezett Lens, akit eredetileg nem is neveztek kezdőnek. Hozzávetőleg két fejjel ugrott magasabbra, mint Vanczák, és 1-0. Szegény Verebes jut eszembe, aki az 1994-es eindhoveni 1-7 után úgy nyilatkozott, hogy a játékban fölvettük a versenyt, de arról nem tehet, hogy Gullit két fejjel magasabbra ugrik, mint Híres Gábor. És tényleg nem tehet róla, de azóta eltelt húsz év, és amint akkor Ruud Gullit, úgy most Lens ugrik két fejjel magasabbra, mint a magyar védő kedden a 3. percben a Népstadionban. Ebből semmi egyéb nem következik, mint hogy a holland ember két fejjel ugrik magasabbra, mint a magyar. Húsz éve is, most is, és gondolom, huszonöt év múlva is. Vajon miért?

MTI

A néhány perccel későbbi egyenlítés a fiatal riporter szerint a csapat tartását bizonyította, „nem estek össze”, hangsúlyozta igen erősen, szerintem meg azt, hogy a bíró benyalta Gera esését, és befújta. A hetedik percben 1-1 volt, ekkor az amúgy végig rendkívül hazafias riporter határozottan úgy érezte, elhitetheti, hogy van keresnivalónk. Többször utalt arra, hogy a holland csapat még nem állt össze, a miénk viszont összeszokott társaság, amelyik legutóbb Hollandiában megmutatta, hogy mire képes. Na vajon mire volt képes? Két góllal kikapni. Arra volt képes, hogy ne megalázó vereséget szenvedjen, csak kétgólosat.

Ezen a meccsen először pontot, sőt pontokat rabolni jöttünk ki, aztán nem estünk össze, aztán a kutyafáját, aztán ha Priskin belövi, aztán, hogy ha most rúgnánk egyet, akkor még megszoríthatnák „a már túlzottan magabiztossá vált hollandokat”, aztán jó lenne egy gól hátránnyal fordulni az utolsó tíz percre, aztán aztán.
Aztán amikor már hárommal mentek a különben negyed gőzzel játszó hollandok, az volt a tét, hogy a csapat és közönsége közti példás kapcsolat maradjon meg a következő meccsekre. A közönség ebben az időszakban (meg alapjában véve végig) épp a „minek ugrálsz mocskos román, hej”-jel volt elfoglalva, a „vesszen Trianonnal”, ami a kapcsolat-megmaradás biztos jele, mert mindig lesz néhány ezer félnótás, aki ott zajong, ahol épp magyar zászló leng. Ha a stadionban, akkor ott.

1-4 lett, lehetett volna 2-8 is, de ez kevésbé érdekes. Az fontosabb, hogy ha jól látom, Egervári erősen megtört. A lelkes riporter ugyan azt mondta, hogy Hollandiától, a csoport toronymagasan esélyes csapatától ki lehet kapni (kilencven perccel korábban még nem voltak rendesen összeállva), és amúgy is, a törökök is kikaptak tőlük. Azt már nem tette hozzá, hogy 2-0-ra és Hollandiában. Azt hiszem, hogy a riporter volt az egyetlen, akinek fogalma sem volt arról, hogy itt több és súlyosabb felismerések mutatkoznak.

MTI

Az például, hogy nem versenyképes a csapatunk. Itt nem egy meccset vesztett el a válogatott, hanem világosan megmutatkozott (ha eddig nem látta volna valaki), hogy a többnyire természetesen piár-alapon fölpumpált csapat valószínűleg nem játszik szerepet a továbbjutásért folyó küzdelemben, a realitás, hogy az észtekkel vívunk a negyedik helyért. (Nem mindegy, hogy két év múlva, amikor sorsolják az Európa-bajnokság selejtezőcsoportjait, hányadik kalapba kerülünk.) Minden cinizmus nélkül: ez a csapat kedden jóval gyengébb volt, mint egy éve, szervezettségben föltétlen alulmúlta korábbi önmagát, és ami szembetűnő, hogy egyénileg is jelentősen romlottunk. Hátvédeink közül nehéz lenne kiemelni a leggyengébbet, van rá négy jelentkező. Támadást egyet vezettünk, az viszont szép volt, lábról lábra ment a labda, végül Priskin egyedül maradt szemben Stekelenburggal, szeretett volna átemelni fölötte, de a vége csúnya lett. Több támadásunk gyakorlatilag nem volt, a középpálya nem szűrt, elöl reménytelen volt minden. Geráról a legtöbb jó, ami elmondható, hogy a csapat lelke. Dzsudzsákról pedig, hogy nagyon akar. Ők a mi sztárjaink. Az egyik lelkes, a másik akar.

Ebben a csapatban nincs a jövő ígérete, sőt vannak benne játékosok számosan jóval ötven fölötti válogatottsággal, akik viszont nem jobbak, mint a fiatalabbak. Ez a csapat nem idős, de már nem is fiatal. Többeknek Rio lenne az utolsó alkalom világversenyre kijutni, ráadásul az utána következő generáció, amelyik harmadik lett a korosztályos világbajnokságon – egyszerűen eltűnt.

MTI

A szövetségi kapitány vállát súlyos terhek nyomják, és jó oka van rá. Kinevezésekor azt mondta, hogy az Európa-bajnokságra még nem, de Rio de Janeiróba mindenképp ki kell jutnia a válogatottnak. Ezt abban az általános lendületben mondta, amikor csak úgy röpködtek a számok meg az évszámok. Amikor a kormányfő vázolta például, hogy hány év alatt hogyan nő a bajnoki mérkőzések átlagnézőszáma tízezerre, a válogatotté negyvenezerre (nincs is negyvenezres befogadóképességű stadionunk), Egervárit is elkapta a gépszíj, lapot kért és bemondta Riót. Ma már sápadtabb hangon beszél erről, helyette az Andorra fölötti történelmi győzelmet emlegeti, ami igaz, Andorrával most játszottunk először és győztünk. Ez a hazai 1-4 – még ha Hollandia ellen is –, mintha hirtelen a kapitányi pozícióját is gyengítette volna. Egervárit nyilván nyomasztja a keddi meccs eredménye, de még inkább talán a keddi meccs látványa. Ráadásul ott szotyolázott a kormányfő az elnökkel, és az ő jelenlétük önmagában nyomasztó, sőt minden terhet kétszeresére növel, mert a magyar futballal szemben kormányzati szintű elvárások vannak. Dől a pénz, épülnek a pályák (majd), valamit kéne mutatni. Aztán az van, amit ők láttak. Föltehetően azt várja, amit az olimpiától: nagy magyar sikereket. De hát amíg az olimpiai sikerek kis- és középméretű műhelyek sikerei, addig a futball iparág. Abban nem születnek Risztov Éva-szerű meglepetések.

MTI / Koszticsák Szilárd

Csányi Sándor MLSZ-elnök a világbajnokság előtt úgy nyilatkozott, hogy bízik a csapatban, bízik Egervári Sándorban. Ebben én nem vagyok olyan biztos. Különösen úgy nem, hogy létezik egy székesfehérvári fellegvár, ahol a magyar futball egy külön világa épül, és van egy másik magyar futballvilág, amibe minden más beletartozik: a bajnokság, a ligakupa, a válogatott. Fehérváron olyan futball épül, aminek a válogatott semmi hasznát nem látja, mert nem magyar játékosok játszanak benne, sőt egyre kevésbé azok. Gyurcsót föl lehet hozni ellenpéldaként, de a fehérvári struktúrát épphogy nem. Különösen megtévesztők az olyan nyilatkozatok, hogy a Videoton továbbjutása az egész magyar futball sikere. Nem egészen: a Videoton továbbjutása egy ilyen-olyan pénzekkel kistafírozott, szinte kizárólag külföldiekből összerakott csapat továbbjutása. A Videoton nem fogja magával húzni az NB I-es mezőnyt, és vele a magyar futballt, mert a többi klubnak megközelítőleg sincsenek olyan anyagi lehetőségei, mint a Videotonnak. A válogatottal Paulo Sousa sem volna képes jobbat produkálni, mielőtt még bárki is a szövetségi kapitányi posztra képzelné.

MTI / Illyés Tibor

Kedden este nem hibázott voltaképpen senki, hozta mindenki a formáját, és csak valamivel kevesebbet, mint amire képes. Egervárinak rosszul esett, hogy a sajtótájékoztatón Van Gaal szót ejtett a magyar csapat szervezetlenségéről. Ne essen rosszul, el kell fogadni, amit mond: fájhat nagyon, de így van. Bebizonyosodott, hogy a helyzet rosszabb, mint gondolnánk. Pillanatnyilag nincsen csapatunk. Azt akartam írni, ott tartunk, mint 1986-ban Irapuatóban, a Szovjetunió elleni 0-6 után. De nem írom, mert hol vagyunk mi attól. A tévé lelkes riportere azzal búcsúzott, hogy a közönség nem távolodott el a csapattól, az utolsó percig folyt a biztatás. Akár örülhetnénk is.