Császár Gábor: "Mint talicskában a kockás kerék"
Első edzésén még az üres kaput sem találta el, ehhez képest igen messzire jutott, a januári kézilabda Európa-bajnokság alighanem legjobb irányítója volt. Császár Gábor azt mondja, belefér a csel a játékba akkor is, ha nem lesz belőle gól, és mindegy, mihez fűződik a hit, az a fontos, hogy legyen.
hvg.hu: Majdnem két héttel az Eb után agyalsz még az ott történteken?
Császár Gábor: Rengeteget. Főleg azon gondolkodom, mit kellett volna csinálni azon a két mérkőzésen, amiken kikaptunk. Az Izland elleni úgy volt rossz, ahogy volt: nem feküdt nekünk az ellenfél és fáradtak voltunk testben és fejben is. Sokkal jobban zavar a szlovének elleni vereség, ahol nem tudtunk elegendő erőt meríteni egymásból, hogy átlendüljünk a holtponton. Azt éreztem akkor, hogy a három nehéz meccs és az azok utáni nem alvások mellett fejben kicsit leterhelt minket az álmodozás. Éreztük az esélyt, hogy akár négybe is juthatunk, és tudtuk, itthon is mindenki azzal foglalkozik, akár érmet is szerezhetünk. Sőt, mi leszünk az Európa-bajnokok! Pozitívum, hogy kiharcoltuk a lehetőséget, hogy a világ négy legerősebb csapata közül hármat megszorongattunk vagy legyőztünk úgy, hogy nálunk nincsenek olyan egyéniségek, akiknek volna élményük arról, milyen végigverni a világot. Negatívum, hogy nem tudtuk realizálni és kezelni ezt a helyzetet, így a két hozható és fontos mérkőzésünket elbuktuk.
hvg.hu: Van számodra egyetlen csúcsmomentuma ennek az Eb-nek?
Császár Gábor: Nekem az a másfél hét egyetlen nagy csúcspillanat volt, mert meccsről meccsre olyan teljesítményt tudtam nyújtani, ami egyetlen játékosnál sem túl gyakori, nekem pedig még nem is sikerült korábban: hat meccs alatt 43 gólt lőttem a világ élmezőnyéhez tartozó csapatok ellen. Aztán ott van a horvátok elleni utolsó mérkőzés, amikor 14 gólt lőttem. De ha egyetlen pillanatot kellene kiemelnem, akkor az a spanyolok elleni utolsó hétméteres volna, ami mások fejében is megmaradt: volt ott az a magyar fiú, akinek egy ilyen kiélezett szituációban sem remegett meg a keze és belőtte.
hvg.hu: Van valami magyarázatod arra, hogy miért pont most tudtál ennyire jó teljesítményt nyújtani?
Császár Gábor: Hatalmas bizonyítási vágy volt bennem, azért is, mert éreztem, sokan gondolják úgy, jó-jó, ügyes és tehetséges srác ez a Császár, de lassan jöjjenek a még fiatalabbak, mert ők majd tényleg jól játszanak. De semmilyen meccsre sem könnyű úgy felkészülni, hogy minden szempontból a topon legyél és a kellő önbizalmad is meglegyen. Klubváltás után pedig különösen nehéz, nem véletlenül nem javasolják világverseny előtt: meg tudja fogni a játékost lelkileg. Pályafutásom során nekem több nehezebb időszakom volt már, például az azt követő másfél év, hogy idejöttem Veszprémbe. Bizonyítani akartam, de nem jött össze és elsősorban saját magamban kerestem a hibákat. És nagyon fontos, mit gondolnak a nézők, de ma már, 27 évesen azt is tudom, az a legfontosabb, én hogyan gondolkodom egy-egy mérkőzésről. És azzal is tisztában vagyok, ahhoz, hogy most a válogatottban így ment, kellett az a pokolian nehéz veszprémi időszak.
hvg.hu: Ezt hogy érted?
Császár Gábor: Veszprémben teljesen más stílusban játszunk: sokkal több az egyénileg nagyon képzett játékos, sokkal nagyobb a belharc, mert egy mérkőzésen belül sokan pályáznak a legjobb teljesítményre, és nem is igazán megy körbe a labda, csak megkapod, felugrasz és lősz. És ez egy olyan egyveleg, amiben nem sokan tudnak érvényesülni. A válogatottban ez nem így van, ott igazi csapajátékot játszunk, mindenki gürizik, küzd a másikért is. Minden meccs keresi az aktuális vezéregyéniségét és minden meccsen más vállalja magára ezt a felelősséget. És nem az a normális, ha valamelyikünk 14 gólt lő. Én abban hiszek, amikor mindenki hozzáteszi a maga négy-öt kis gólját. Vagy három-négyet, plusz a gólpasszokat, és védekezésben is és támadásban is segíti a másikat. Hozzám ez áll közel, engem így tanítottak kézilabdázni.
hvg.hu: Mi az eleje?
Császár Gábor: Egy kis, Vas megyei faluból, Kenyeriből jövök, ahol a tömegsport arról szólt, hogy volt egy focipálya, ahol mindenki azt sportolt, amit kitalált magának: mindenki focizott. Kilencévesen írattak be a szüleim a celldömölki iskolába, ahol a testnevelő tanár az általános iskolai kézilabdacsapat edzője is volt. Ő kért meg egy órán, hogy lőjek kapura, de még az üres kaput sem találtam el. Ennek ellenére lejártam az edzésekre, ahol fegyelmet, figyelmet és alázatot tanultam. De a sportághoz még sokáig nem volt sok közöm, az is előfordult, hogy egy srácnak összerúgtam a lábait, mert annyira nem értettem a szabályokat. És arra is emlékszem, hogy amikor megérkeztünk a vasútállomásra az első tornáról, amire engem is elvittek, és apukám megkérdezte az edzőnktől, hogy na, milyen volt a gyerek, azt a választ kapta: “Mint talicskában a kockás kerék.” Három meccsen egyetlen gólt kínlódtam össze, egyáltalán nem voltam odavaló. Kézilabdázni indultam és aztán mintha úszni próbáltam volna. Anyukám is mesélte, hogy nem hitte volna, lehet ebből valami, inkább csak azért kísért el minden tornára, mert látta, mennyire szeretem. Aztán a következő évben én lettem a gólkirály, majd a legtechnikásabb játékos és aztán megnyertük az országos diákolimpiát is, amit a klubcsapatok utánpótlásedzői is figyeltek és 14 évesen leigazolt a Dunaferr. Sosem szerettem föladni a dolgokat, ma is a végsőkig küzdök a kitűzött célért.
hvg.hu: Mi akartál lenni?
Császár Gábor: Sok példaképem volt, nagyon szerettem és felnéztem Éles Józsira (minden idők egyik legjobb magyar kézilabdázója), vagy Szergej Kuzmicsovra, aki egy mágus volt Dunaújvárosban, és nagy rajongója voltam Eklemovics Nikola játékának a szegedi éveiben. Azokat tiszteltem, akik ki tudták hozni magukból azt, ami bennük volt és nem csak tehetségek maradtak. Lance Armstrong is ilyen például. És a cimborámmal mi is arról álmodoztunk a csillagokat nézve, hogy egyszer majd mi is ilyen példaképek leszünk. Persze, azt sosem tudtam elképzelni, hogy lesznek majd kisgyerekek, akik Császár feliratú mezt kérnek a szüleiktől.
hvg.hu: 14 évesen elkerülni otthonról, milyen volt?
Császár Gábor: Elég nagy váltás volt: új közeg, új csapat, új iskola, kollégium. De nagyon jó közösségbe kerültem, ahol az idősebb játékosok figyeltek ránk, fiatalokra, mindent megtanítottak nekünk, Rosta Miki még azt is, hogy egy jó meccs után le kell gurítani egy jó sört, mert az úgy kerek. Fegyelmet tartottak, viccesek voltak, mi pedig felnéztünk rájuk, mintha a nagybátyáink lettek volna, akik mindent tudnak. Nagyon összekovácsolták azt a csapatot, ez volt a mi erőnk. És a csúcsra is eljuthattunk volna, csak a tehetséges fiatalok kezdték kinőni magukat: Marko Vujint és Iváncsik Tomit elvitte a Veszprém, Kukucska Németországba ment és 9 év után én is úgy éreztem, mennem kell, és elszegődtem két évre Dániába, majd egy évre Franciaországba.
hvg.hu: Hogy dőlt el, mi lesz a te posztod?
Császár Gábor: Ez elsősorban alkatfüggő, de én mindig is balátlövő szerettem volna lenni. Irigykedtem, hogy annyit lőhetnek kapura és tudtam, hogy a szurkolók is azokat szeretik, akik sok gólt szereznek. Dániában és Franciaországban is tudtam ezen a poszton játszani, mert mindkét csapat gyors játékot játszott, viszont a Chambéryben már azt is éreztem, lassan le kellene tisztulnia, hogy a balátlövő vagy az irányító posztja lesz-e az enyém. A mai modern kézilabdában mindenki a 2 méter fölötti átlövőket keresi, így gondolkodnak Veszprémben is: a nagydarabok menjenek lövőbe, a kicsik pedig középre, hogy gyorsan kiszolgálják a többieket. És a válogatottban is inkább irányítóként játszom, úgyhogy valahol egyértelmű volt, hogy irányító leszek. És ha olyan passzt adok, amiből gól lesz, az azért pótolja a gólszerzés örömét, akkor azt érzem, hogy jó volt a játék.
hvg.hu: Hány figura van a fejedben?
Császár Gábor: 10-15 alapmozgás van, amit el tudok kezdeni, aztán az, hogy ezeket hogyan folytatom - hosszú passzal vagy teszek bele egy keresztet - sok mindentől függ. Nézem, merre mozog a beállós, melyik az ellenfél legsebezhetőbb posztja, hol gyengébb picivel a védelem. Rengeteg variációs lehetőség van, szorozzuk meg az alapmozgásokat tízzel. Az az én felelősségem, hogy el legyen kezdve a mozgás, hogy meglegyen a játék és mindenkinek egyértelmű legyen, mi abban a dolga. Ahogy megy előre a meccs, úgy szűkülnek a variációs lehetőségek a fejemben, hiszen fáradok és fogy az oxigén. Az első félidőben is van egy ilyen holtpont, de ott tudom, hogy mindjárt jön a szünet és lesz időm szusszanni. Aztán a második félidőben ez hamarabb jön, úgy a 40-45. perc környékén már erősen oxigénhiányos állapotban vagyok, ilyenkor - mivel a védekezésben nekem nincs nagy szerepem - cserénél, a kispadon igyekszem összeszedni a gondolataimat a következő támadásig.
hvg.hu: Improvizálni ér?
Császár Gábor: Persze, de ha hamar cselekszel, elsieted a támadást és nem jö össze, mindenki rád förmed. Vagyis jobb elkezdeni a mozgást, különben leüvöltik a fejed.
hvg.hu: És meghalni egy látványos, de gól nélküli cselben?
Császár Gábor: Szerintem ér. Most, a horvátok elleni meccsen csináltam egy olyan cselt, amit nem szoktam és amin én is meglepődtem, hogy összejött. Az ellenfél is, ki is esett a horvát játékos az egyensúlyából, eldőlt - és ha a végén nem lett volna ebből gól, akkor is azt mondanám, hú, de jó volt!
hvg.hu: Több beszélgetésünk során említetted a “jóistent” és többször láttam, hogy meccsek alatt keresztet vetsz. Ez egy komoly hit ?
Császár Gábor: Komoly. A neveltetésem része, otthonról hozom. A nagypapám 55 évig volt a szomszéd falu kántora, az egyik bátyám pedig most Kenyeriben a közösségünké. Minden vasárnap jártunk misére és a szüleim és a bátyáim ma is így csinálják. Velem előfordul, hogy egy-egy meccs miatt nem tudok elmenni, olyankor esténként imádkozom. Gyakorlom a vallásomat, de nem én vagyok a legbuzgóbb hívő. A hit fontos, önbizalmat ad, megerősít. És igazából mindegy, hogy magadban, a jóistenben vagy a műanyag palackban bízol.
Anno, amikor a Dunaújvárossal a nagy Veszprém ellen játszottunk - többek között Csoknyai István, Pérez Carlos és Sterbik Árpi ellen -, és felküldtek a pályára, annyira izgultam és annyira féltem, hogy amikor dobtam egy gólt, a hatalmas megkönnyebbülésben keresztet vettem, mert úgy éreztem, ezt meg kell köszönnöm. Azóta minden gólom után ezt csinálom. Korábban meccsek előtt is kértem segítséget, aztán rájöttem, ez pofátlanság.
hvg.hu: Látod magatokat Londonban?
Császár Gábor: Egyelőre csak Svédországban, az olimpiai selejtezőn látom magunkat és tudom, hogy iszonyatosan nagy csata lesz. Nagyon csalóka csoportba kerültünk: minden csapat verhetőnek tűnik számunkra és papíron a svédekkel versenyzünk az első két helyért. De ez a macedón csapat nagyon veszélyes, az Eb-n is bizonyították, hogy tudnak valamit, ami nem annyira látványos kézilabda, de küzdelmes. Nekünk tanulnunk kell ebből az Eb-ből, például, hogy jobban be tudjuk osztani az erőnket. Ha nem lesz ilyen hullámzó a teljesítményünk, kijuthatunk az olimpiára. És jó érzés lenne, mindannyiunknak nagy önbizalmat adna, ha a júniusi vébéselejtezőre úgy mennénk, hogy tudjuk, ott leszünk Londonban.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
"Ilyesmi talán csak egyszer fordult elő velünk az életben" - interjú Marko Vujinnal
A szerbek múlt heti hihetetlen sportsikerei közül Marko Vujin szerint a férfi kézilabda Európa-bajnokságon szerzett ezüstérem kellett legjobban a népnek, mert szeretik azt a küzdelmet és verekedést, ami ezzel a sportággal jár Szerbiában. Az MKB Veszprém jobbátlövője a hvg.hu-nak elárulta azt is, szerinte miért tud a csúcson maradni a szerb sport, és miben különbözik a magyartól.