Imádom nézni kenyai és etióp barátaimat, imádom a hosszútávfutást, miközben nincs a világon semmi, amitől jobban undorodnék, mint a hosszútávfutástól, ha arra gondolok, hogy nekem azt űzni kéne.

Ellenszenvem a hosszútávfutással, vagyis minden száz méternél hosszabb futással szemben már tinédzserkoromban megmutatkozott, a létező legnevetségesebb dolognak éreztem, hogy mindenféle cél nélkül kapkodok a levegő után egy erdő közepén, vagy körbe-körbe rohanok egy atlétikai pályán.

Nap mint nap megcsodálom a Margitszigetre igyekvő fiúkat és lányokat, látom rajtuk, amikor visszafelé jönnek, hogy milyen jól érzik magukat, hogy felfrissültek és megfeszültek és ellazultak, mégis a létező legnevetségesebb módon festenek azokban a hülye ruhákban, MP3 lejátszóval és lépésszámlálóval és vérnyomásmérővel felszerelkezve.

Kenyai és etióp barátaim vonatkozásában azonban a hosszútávfutás más megvilágításba kerül. Etiópiában és Kenyában a láb közlekedési eszköz, célszerszám, a mindennapok nélkülözhetetlen kelléke, vagy legalábbis az volt. Nem azért szeretem hát nézni a hosszútávfutást, mert nézni jobb, mint csinálni, hanem mert a kenyai és etióp barátaimat szeretem nézni, ahogyan ők csinálják, mert abban nem csak futást látni, hanem az életért való küzdelmet, valódi küzdelmet és valódi célt.

És akkor jön ez az ütődött oregoni, vigyorogva beszédeleg a célba, mint valami kezdő biológiatanár, aki most jött vissza az osztálykirándulásból. A kis Jessie nagyon tetszett neki, de erőt vett magán és végül nem molesztálta.

MTI / EPA

Hát ez van. Rajtam már csak jamaicai barátaim segíthetnek. 100 méteren Shelly-Ann Fraser-Pryce már meg is mutatta a világnak, hogy a világ leglassabb emberei a leggyorsabbak, de ezzel majd holnap foglalkozom.