Történt pedig, hogy 1964 októberében a műsort megszakítva bemondta a rádió, Hammerl László a kisöbű sportpuska 60 lövéses fekvő testhelyzetű versenyszámában olimpiai bajnok lett. Tizenkét éves voltam akkor – na jó, egy hónap híján annyi. Éppen egyik osztálytársam, Sarkadi vendégeskedett nálunk, aki megsúgta: jár lőni a Marczibányi térre. Sarkadi professzionális tódító volt, ha valamelyik tanár betegeskedett, és nem akadt, aki helyettesítse, közkívánatra őt ültettük ki a katedrához, hogy meséljen nekünk. Bár kissé raccsolt, és minden poénján elsőként nevetett, ami szintén nehezítette a szövegélvezetet, ragaszkodtunk a fellépéseihez. Ezekre az adott alkalmat, hogy tanáraink örvendetesen sokat hiányoztak, ha másért nem, azért, mert nem bírtak velünk. Nem csoda: a Marczibányi téri Általános Fiúiskola egy-egy évfolyamán nyolc osztályt is megtöltöttek a Ratkó-gyerekek, osztályonként negyven-negyvennégy kamasszal.

„Én is szeretnék lőni”, mondtam Sarkadinak. „Az nem olyan egyszerű, tizennégy év alatt senkivel nem állnak szóba” – vette el mindjárt a kedvemet.

„Te sem vagy annyi”, vágtam rá találóan. „Az más”, vágta rá, és faképnél hagyott.

Hammerl László

mob.hu

A lőtér alig száz méterre volt iskolánktól; katonai objektum! Ilyenekbe legfeljebb a szocreál krimik dezertőrei és szabotőrei settenkedtek be, hogy kifürkésszék néphadseregünk fegyverzetének titkait, de persze rajta vesztettek. Hónapokig tartott, míg összeszedtem a bátorságomat, és belopakodtam az MHSZ Központi Lövész Klubjába. A lőtér kapujában se portás, se ellenőr, akadálytalanul bejutottam. Az épület központi szárnyában voltak az irodák. Bekopogtam: semmi. Benyitottam. Történetesen egy tárgyalóba: senki. A hosszú terem végén ajtó; párnás, így már kopogni sem lehet. Beléptem, és egy szuszra elhadartam, miért jöttem. Kiküldtek, várjak a tárgyalóban, mindjárt jön Holly elvtárs.

Holly Ferenc őrnagy katonai egyenruhában fogadott, ám nagyon barátságosan. Nem hozakodtam elő azzal, hogy Sarkadi is ide jár (később egyszer sem láttam a lőtéren), de nem is volt szükség protekcióra. Holly elvtárs felvett, és néhány hét alatt helyreállt a világ természetes rendje is: nem volt többé elvtárs, csak Feri bácsi.  

Ideológiai képzésünkre nem fordítottak különösebb gondot az MHSZ-nél, azt viszont belénk verték, hogy soha ne fordítsuk a fegyvert élő személy felé, még üresen sem, mert ha Isten akarja, még a kapanyél is elsül, ami aligha vágott egybe az uralkodó filozófiai irányzat, a dialektikus materializmus főbb tételeivel. Külön-külön nem sokat foglalkoztak velünk, mindenki tehetsége és szorgalma szerint fejlődött – ha egyáltalán. Eredményeinket azonban számon tartották.

A legendák világába csöppentem. Mondanom sem kell, az akkor huszonöt éves Hammerl maga is élő legenda volt; egyszer lejött az edzésünkre, beszállt közénk, de légpuskával nem lőtt sokkal jobbat nálunk. Csodálattal hallgattuk a kétszeres olimpiai bajnok sportpisztolyos Takács Károly történetét: az 1910-es születésű tiszthelyettes nagy bajnok volt, mégis évekig mellőzték, mivel a világháború előtt az olimpiákon csak tisztek indulhattak. Berlinben viszont a lövészversenyek sorát altisztek nyerték meg, így Takács Károly bízvást számíthatott rá, hogy legközelebb már őt is nevezik. Csakhogy egy hadgyakorlaton felrobbant a kezében egy gránát, és leszakította a jobb kézfejét. Takács Károly bal kézzel is folytatta a versenyzést, és 1939-ben már így volt világbajnok. Londonban és Helsinkiben is megnyerte az olimpiát, olyan magabiztosan, hogy győzelmi nyilatkozatait előre megírta.

Farkas Zoltán (középen) és Hammerl László

Családi archívum

Jó lövő voltam, de nem eléggé. Kevés versenyt nyertem, viszont a Ságvári Endréről – ki nem ismerné ezt a nevet – elnevezett, hat versenyből álló sorozat végén én álltam a dobogó tetején. Az aranyérmet Hammerl László adta át, volt fotózás (MTI!), néhány nap múlva a képeket is megkaptam. Felejthető szépséghibája e családi körben is megünnepelt dicsőségnek, hogy az egyik fordulóra a dózsások, honvédesek valamiféle rejtélyes oknál fogva nem jöttek el. Sőt klubtársam, a nálam fiatalabb, de sokkal tehetségesebb Pintér Laci is kihagyott egy versenyt. Mivel a hat forduló eredményei összeadódtak, valójában egy szűk mezőny fölött diadalmaskodtam. Nem zavart, csak kicsit. Megfogadtam, Moszkvában már olimpiai bajnok leszek. Ha Pintér Laci is indul, akkor második.

Amint elmúltam tizennégy, komolyra fordultak a dolgok. Hívatott a gondnok, Homoki Jenő bácsi, aki ott lakott a lőtéren egy emeleti garzonban, és egyszerre négy komoly fegyverrel szerelt fel: kaptam egy úgynevezett standardpuskát, egy szovjet gyártmányú, MC (ejtsd emesz, de mi csak emcének hívtuk, holott tanultunk oroszul) márkájú kisöbű sportpuskát, mindkettővel 60 lövéses fekvő és összetett – fekvő, térdelő, álló testhelyzetű – számban rendeztek versenyeket. A kisöbű sportpuska tusa a lövész kívánsága szerint formázható-alakítható, faragható és ragasztható, hogy jobban illeszkedjen használója kezéhez, a billentyű – köznapi szóval a ravasz – állítható, hogy a fegyvert a legkisebb ujjmozdulattal el lehessen sütni, ezzel szemben a standard puska gyári változatán nem volt szabad módosítani. Kaptam még egy hadipuskát és egy nagyöbű sportpuskát is, utóbbiakkal 300 méterre kellett lőni, e célnak megfelelő lőtér azonban csak Szentendrén volt. A nagyöbű sportpuskával csupán egyszer lőttem, tizenhét éves koromban, a hadipuskával egyszer sem. Lőtéri szekrényemben akkora értéket halmoztam fel, amely felülmúlta családunk teljes vagyonát. Kiváltságosnak éreztem magam, holott posztó lövészkabátomban, bő lövésznadrágomban és a néphadseregből kiszuperált bakancsomban csak ágrólszakadt voltam. Átköltöztem az 50 méteres lőtérre, a nagyok közé. 

Felnőtt profiként feszítettem, pedig csak boldog amatőr voltam. Fő versenyszámom, akárcsak Hammerlé, a kisöbű sportpuska lett. A Központi Lövész Klub híres nevelőegyesület volt, a legjobb ifiket a gazdagabb egyesületek elszipkázták tőle, utánam nem kapkodtak. Nem volt edzéstervünk, sem számonkérés, legfeljebb csalódott edzői tekintetek egy-egy verseny után. Edzésmennyiség? Szerdán és pénteken, ha a tanulás engedte; így is annyi lőszert lődöztem el, amennyit szüleim keresetéből meg sem tudtam volna vásárolni. Jutalmazás? Egyszer kaptam háromszáz forintot a csapatban elért országos bajnoki címért. Ezt is a véletlennek köszönhettem: a versenyen háromfős csapatokat kellett indítani, és betegségek, vizsgák miatt csupán velem együtt voltunk annyian. Két társam szerencsére olyan jól lőtt, hogy még az én gyengébb, 586 körös eredményemmel is (60 lövésből 14 kilences, a többi tízes) elsők lettünk.

Ez egyben lövészpályafutásom végét is jelentette; mondhatni, a csúcson hagytam abba. Jött az érettségi, az egyetemi felvételi, kinőttem az ifik közül. Nem akartam zupás lenni, leszereltem. Leadtam a fegyverarzenált, Homoki Jenő azzal köszönt el tőlem, bármikor szívesen látnak, mert amúgy kedvelnek. Megígértem, jövök. Többé nem tettem be a lábam. De ha a Marczibányi tér felé autózom, és látom a lerobbant épületet, a parkolót, a pusztulást, elszorul a szívem. Nemcsak olimpiai álmaim vesztek oda – különösebben nem kár értük –, hanem valami más is. Ha valaki meg tudja mondani, hogy mi még, kérem, segítsen. Addig marad a fájdalom a szívem tájékán.