A grúzokról azt hittem erősek, az olimpián a cselgáncsot, a súlyemelést és a birkózást is több számban megnyerik. Nemzeti sportjuk erőt és a kitartást tükröz. Kicsi, zömök, fekete arcú emberek. Szemük csodaszép, és nagyon tudnak udvarolni. Igen, a grúz férfiak, akik több ezer méteres hegyeken dolgoznak évszázadok óta, megépítve a világ legszebb keresztény kolostorait. Akik Tamar királynő uralkodása idején (1184-1213) várakat, erődöket emeltek, több ezer méter magas falvakban, hogy megbújjanak az Inguri folyó mentén, betelepítették a hegyeket – ami ma is csodaszámba megy. S közben kiderül, hogy ezek a férfiak halnak meg a leghamarabb a világon.

Sajó Tamás

A grúz férfiak esendőek, korán halnak és betegek. Fájós lábbal, derékkal, infarktusban, rákban. Negyven évesen, amikor már nagypapák, végleg elbúcsúznak a világtól. Ráadásul cigarettával, borral temetik el őket, hogy ne haljanak meg örökre. Hogy a halott a halálában is az élethez és az élvezethez kötődjön – vigaszul az itt maradóknak. Nincs kezdet és vég, csak ítélet – a grúz férfiak a temetőkben örökké élnek. Kelet-Európa legszebb temetőiben nyugszanak.

Láttam a grúz férfiakat, halottnak és élőnek is. Fájdalmasan szívszorító és valóságos a létezésük, már ha az örök életben gondolkodunk, és nem a hirtelen, tragikus és fájdalmas halálban, ami inkább veszteség volna. És sem borral, sem cigarettával nem hozható vissza ez a kemény élet.

Kövek, a Kaukázusban minden reggel omlanak, a sírokon, a házak félkész falán és a hegyi úton a szakadékokban és a gleccserpatakokon. Moréna és kőomlás között utazunk.

Mikor végre megérkezünk Kutaisiből az Inguri völgyébe, egy szvaneti faluba, annak a legmagasabb dombján, egy ókeresztény kolostor tövében állunk. Még fogalmam sincs, hogy mindjárt kezdőik a halottak itatása és etetése. Egy kendős néni köszön, mosolyog, az oldalsó oltárba bújik. Meggyújtja a gyertyákat, felrakja az ikonhoz, bort önt a petpalackba, aztán kenyeret vesz elő a nejlon szatyrából. Mindenkit körbekínál. Érkezik a család és a rokonok. Apák, nagyapák, nagynénik. Nem, ez nem temetés, ez a halottak etetése és feltámasztása.

A szvaneti temetőben egyik sír éri a másikat. Össze vannak zsúfolva a legfrissebb temetések. Kivétel nélkül az utóbbi pár évben kerültek ide. Aki Grúziában jár, a legtöbb halottal itt tud is találkozni. Mert itt az élő és az élet is a halálra emlékeztet, nem fordítva, a halál az életre. A temető élő, szerves része a mindennapoknak. Sokszor ez a halál csak egy gyufa a piaci sajtok között, fénykép a síron, karcolat, vagy egy palack az út szélén, Szt. György képmásával és ortodox kereszttel. A sírok kőből vannak kirakva és tartozik hozzájuk egy gyertya, valamint a halott fényképe.

Halottnak jó lenni Grúziában, fényes a sírod, nevetsz, cigarettázol, vagy a kedvenc cselgáncsruhádban temetnek el. Élni sokkal nehezebb.

A kendős néni kiosztja az oltárnál a kenyeret, mindenki tör egy darabot. Együtt eszünk és iszunk Letin falu temetőjében, a kolostor tövében a rokonokkal. Vagy másnap az út menti oltár mellett. Grúziában a halottal kell fogyasztani. A halott élete pedig nem a halál, hanem a jelen. A temetéskor, aztán a halál negyvenedik napján szokás újra együtt enni vele. Sajó Tamás meséli, hogy hányszor és hogyan fontos elfogyasztani a halottak vacsoráját. Az oltár mellett bögre van, borral. Minél többen esznek-isznak a toron, annál nagyobbak az elhunyt érdemei. Ortodox szokás szerint a végén visszatesszük az oltárra a maradék kenyeret. A szent képmása tövébe rakjuk a palackot és a bögrét, a kereszt alá, hogy aztán más is vehessen belőle.

De inkább ne legyen maradék. Mert akkor nem jó a halál. Az alkohol feloldja a lelket. A kenyeret is annyi felé törik, hogy mindenkinek jusson, minél több darabra hullik, annál inkább üdvözít. Ha háznál van az emlékezés, az arra járónak kötelező elfogadni a meghívást és meginni, ami a pohárban van (vagy az ivótülökben).

A Kaukázusban élni az egyik legkeményebb munka a világon. Gabonaőrlés, pásztorkodás, kőfejtés, birkanyírás, katonáskodás az oroszok ellen, vagy épp a szovjet hadseregben, a grúz Sztálin oldalán. Csak az ima és az oltárok segítettek ezen a népen. Már a középkorban is, a gyönyörű Tamar királynő fényes uralkodása idején, aki a szvaneti legenda szerint minden este egy másik, fekete, erős katonával bújt ágyba, akit aztán reggelre megöletett. De így is harcoltak egymás között a férfiak a kegyeiért. Mert kiűzte a muzulmánokat, templomokat, várakat épített.

A hegyi férfiak télen havat ettek és ittak az ordító hidegben. Ha háború volt azért, ha szeretőjük azért, ha béke volt és dolgoztak a kőfejtőben és ittak, akkor meg azért haltak meg. Az alkohol és a kemény munka elveszi az emberek életét. Mindig így volt ez és most pláne így van, mert meghalt a Szovjetunió, és nincs helyette más. Csak a sport dicsősége. Az Európai Unió a törökökkel van elfoglalva, Angela Merkel velük és az azeriekkel üzletel, nem foglalkozik senki Grúziával. Putyin pedig építi tovább a hadiutat Oszétia felől, hogy lejusson a Közel-Keletre. Úgyhogy nincs sok választási lehetőség – csak a kemény munka és a korai, szomorú halál.