A „meg lehet-e még újulni az online játékok terén?” kérdésre valószínűleg mindannyian rávágnánk, hogy „nem… már mindent kitaláltak, amit lehetett.” Szerencsére tévednénk.

Gabe Newell és csapata (ők a híres-hírhedt Half Life c. játék fejlesztői) megint bebizonyították, hogy bizony van még a játékfejlesztők tarsolyában ötlet, és nem is kevés.

Az interneten játszható akciójátékok általában ugyanarra a sémára épülnek: beteszünk pár embert egy szerverre, ők pedig buzgón lövik/ágyúzzák/szeletelik/robbantják egymást buzgón. Néha csapatban (terroristák vs. kommandósok, lásd. Counter Strike és hasonló „kommandós” játékok), néha csak úgy egyénileg (deathmatch). Ezen a piacon nehéz újdonságot és érdekeset alkotni, az L4D készítőinek mégis sikerült. 

Vedd meg a játékot… menj fel az internetre… dugd be a mikrofont… csatlakozz egy szerverre - és menthetetlenül elvesztél – hosszú éjszakákat fogsz átvirrasztani, zombikat gyilkolászva. Miért is?

A Left 4 Dead varázsa pontosan abban rejlik, hogy nem a csapattársaink ellen dolgozunk: azaz nem kell megölnünk a többi játékost. A játék indulása után tehát ne lőjünk bele a sörétes puskával társainkba (persze megtehetjük, de akkor meghalnak), ellenben egy-egy kampány erejéig, azaz bő két-három óra hosszat, három másik idegennel fogunk vállvetve „túlélni”.

Egymást segítve, néha egymás sebesülésit kötözgetve, a másikat a földről felszedve, húzni-vonni fogjuk egymást egészen a menekülésig – vagy a heroikus önfeláldozásig. Ezek a „kampányok” olyanok, mint egy-egy jól felépített zombis film, kis bevezetővel, majd megmeneküléssel vagy halállal és stáblistával végződnek – a stáblistában persze a mi neveinkkel, ha valaki közülünk esetleg elhullott a hosszú úton, akkor „in memories of…” felirattal. Aki hátra marad, meghal. Akire nem figyelnek a többiek – vagy aki nem figyel a többiekre – meghal. Aki előreszalad „rambózni” – meghal. 

Három idegennel, egymást bizalmatlanul méregetve fogjuk kezdeni a játékot, és pár óra múlva azt vesszük észre, hogy egy kupacban állunk a sarokban, a hátunkat egymásnak vetve, tökéletesen bízva abban, hogy társunk „fedez” – megpróbáljuk közösen túlélni a véget nem érő zombik (a játékban „infected” azaz fertőzöttek”) hullámait. 

A játék felépítéséből adódik, hogy nem hősöket, szuperembereket vagy jól felszerelt kommandósokat alakítunk (végre… az utóbbi pár évben kissé unalmas volt már a séma). 

A négy játékos, négy átlagos ember bőrébe bújhat a képzeletbeli túlélő film során: Bill, az öregecske, folyton dohányzó háborús veterán, Louis, a fehér inges, nyakkendős irodista fazon, Francis, a bőrkabátos-tetkós motoros és Zoey, aki ugyan apuci elkényeztetett kedvenc kislánya, de azért képes kezelni egy sörétes puskát.

Négy átlagos figura - és sok száz zombi.

A szereposztásnak megfelelően ne várjunk szuperképességeket – ha a földre kerülünk, csak a társainkban bízhatunk, hogy megvédenek (és „felkaparnak” a földről), ha ránk ugrik és a torkunknak esik egy zombi, akkor bizony magatehetetlenül vergődünk alatta, és csak abban bízhatunk, hogy a csapatból valaki leszedi rólunk. Cserébe persze mi is megtesszük mindezt nekik, sőt, ha nagyon rossz bőrben vannak, egyetlen egészségügyi csomagunkat feláldozva még be is kötözzük őket, hiszen a cél az, hogy mindannyian megmeneküljünk. Fegyverarzenált sem cipelhetünk magunkkal: van egy pisztolyunk, illetve felkaphatunk mellé még egy valamit – sörétes puskát, UZI-t, ezt-azt, amit a játék során találunk. Persze a lőszer is véges… ráadásul, társaink ugyanúgy érzik, ha beléjük lövünk, így nem érdemes vaktában „rambóskodni” – lehet, hogy a megcélzott zombi helyett valamelyik csapattagot fogjuk fejbe lőni, és ez nem túl szerencsés a „csapatmunka” szempontjából. És persze bemutatkozásnak is előnytelen.

A régi sláger - egyedül nem megy - itt hatványozottan igaz.

A játékban egy ún. „Director AI” nevű modul gondoskodik arról (azért „director”, mivel ez egy zombi film, és a jó zombi filmnek kell, hogy legyen egy rendezője), hogy az adrenalin ne csökkenjen, ellenben túlélési esélyeink csökkenjenek. Ha nagyon ügyes a csapat, akkor a Director a leggonoszabb helyeken és helyzetekben uszít a négy túlélőre egy zombi hordát. Ha nagyon bénák vagyunk, akkor molotov koktélokat és több lőszert helyez el itt-ott. A „rendező AI”-nak köszönhetően nincs két egyforma játék, szinte mindig máshol és máshogyan történnek a dolgok – a Left4Dead-ben nincsen fix helye semminek, mindent a rendező pakolgat tetszés szerint. 

És hogy miért is izgalmas a Left4Dead? Nos, a fentieken felül, a Valve Software a zombi-kérdéshez is alaposan hozzányúlt – ezek a zombik nem csoszognak, mohognak – ellenben szaladnak, mint az őrült (valószínűleg a „28 days later” c. filmből vették a „reform-zombi” ötletet a készítők), visítozva vetik ránk magunkat – és sokan vannak. Nagyon sokan. Elképesztően sokan. És ha ez még nem lenne elég, vannak különleges, elég erős „mutáns-zombik” is, csápjaikkal a csatornába húznak, ránk ugorva a földre tepernek vagy éppen autókat és épületdarabokat vágnak hozzánk.

Nincs az a fertőzött zombi a világon, amit ne gyógyítana a sörétes puska.

A játék alatt a Valve Source motorja ketyeg, a látványra tehát nem lehet panaszunk. Bár a Source nem egy mai darab, de még mindig nagyon szép és részletes, a karakterek kidolgozása pedig példaértékű lehet minden játékfejlesztő számára. 

Ha mindehhez még beüzemeljük a mikrofont is, és a beépített voice-chat lehetőséget használva kommunikálunk társainkkal, máris érthető lesz, miért olyan élménygazdag ez a játék. Igaz, a kommunikáció az első tíz perc után, rémült és hangos „szedjétek le rólam!” sikoltozásba fog átcsapni – de pont ez benne a poén. 

És végül egy kis adalék: a zombi inváziónak népművelő hatása is van… Mivel a szervereken minden nemzetiségű játékos megtalálható, megtudhatjuk, hogyan viselkedik stressz-helyzetben egy francia, mennyire segítőkész egy orosz, és azon is tanakodhatunk, hogy a német srác, aki már másodszor lő a lábunkba „véletlenül”, vajon direkt csinálja-e, vagy csak ennyire remeg a keze?

Ha pedig meguntuk a „túlélősdit”, vagy csak elég volt a stresszből, választhatjuk a játék ” versus” módját és átállhatunk a zombik oldalára. De az már egy másik történet…