A fokföldi szirtiborzok 45-55 cm hosszú, 15-25 cm magas, 2-5 kilogramm tömegű állatok, akik több szempontból is figyelemreméltónak számítanak: talppárnáikból ragacsos folyadékot választanak ki, amelynek segítségével biztosabban meg tudnak tapadni a sziklák között, valamint szemük különleges kialakításának köszönhetően képesek a napba nézni, amikor a ragadozó madarakat kémlelik.

A National Geographics beszámolója szerint azonban a szirtiborzokra más dolog miatt is figyelnek a kutatók, akik a Nyugati Fokföld tartomány hegységeiben az állatok fosszilizált ürülékhalmait keresik az állatok naptól és esőtől védett élőhelyein. A halmokban szőr, ürülék, por és virágpor található, mindezeket az idő folyamán megkristályosodott, szerves ragasztóként működő borzvizelet tartja össze. A szerves ragasztó víz hatására újra viszkózussá válik, mindez magyarázza azt, hogy a szirtiborzok többek között miért is használnak ennyire rejtett "ürítőhelyeket".

© marietta.edu

Brian Chase kutató szerint az állatok generációról generációra ugyanazon helyre ürítenek, így a kialakuló, természeti viszontagságoktól védett anyagminták akár 40 ezer évesek is lehetnek, az ezekből kinyert anyagminták vizsgálati eredményei pedig a globális klímaváltozás mintázatairól, a korabeli növényzet állapotáról árulkodhatnak. Az AP hírügynökség értesülései szerint a nagyfelbontású szén- és nitrogénizotóp-tesztek arról árulkodnak, hogy 20 ezer évvel ezelőtt a Nyugati Fokföld körül a tengerszint 130 méterrel volt a mostani szint alatt. A megkövült pollent vizsgálva a növényzet változását is megfigyelhetjük, látható az is, hogy Namíbia területén hogyan tűntek el a fűfélék.