Graziani tábornagy lemondott – ezzel a címmel számolt be rövid hírben a Pesti Hírlap a líbiai helyzetről 1941. március 27-én. A március 26-ai keltezésű hírben az olvasható, hogy „Graziani tábornagy, a haderő vezérkarának főnöke, Líbia kormányzója s az észak-afrikai olasz haderők főparancsnoka saját elhatározásából lemondott e tisztségeiről. Helyébe vezérkari főnökké Mario Roatta tábornok, államtitkárt, Líbia kormányzójává és az észak-afrikai olasz haderő főparancsnokává pedig Italo Gariboldi tábornokot nevezték ki”.

A lap szerint „Graziani tábornagy távozása Olaszországban már nem hatott meglepetésképpen, mert már néhány hét óta köztudomású volt, hogy a tábornagy Olaszországban tartózkodik és az észak-afrikai hadműveleteket már nem ő vezeti”. A Pesti Hírlap szerint Líbia kormányzójaként Graziani utódja Gariboldi tábornok lett, aki átvette az észak-afrikai haderők parancsnoki tisztét is.

Rommellel vitatkozott

Ránki Györgynek a második világháborúról szóló könyvéből tudjuk, hogy persze Graziani tábornok nem egészen saját elhatározásából távozott. Ekkor már komoly vitába keveredett a Líbiába érkezett német parancsnokkal, Rommellel. (A németek azért mentek Líbiába, mert egy korábbi, 1940-es angol támadás nyomán az olaszok majdnem kénytelenek voltak feladni ezt a gyarmatot, erről Mementó-sorozatunk korábbi részében már írtunk.)

A Rommel vezette Afrikakorps hadműveletei Líbiában

Wikipedia

Eredetileg az olaszok akarták irányítani a „sivatagi róka” páncélosait is, de Rommel kivonta magát a tétovázó Graziani felügyelete alól. Mint látni fogjuk, ennek meg is lett a (rövid távú) eredménye. Rommel hallatlan sikereket ért el, de a katonai ügyességet hosszabb távon nem pótolták az utánpótlás nehézségei, és Rommel hosszú küzdelem után végül mégiscsak veszített másfél év múlva, 1942 őszén el-Alameinnél.

Rommel offenzívája

De térjünk vissza 1941 márciusába: „Rommel hamarosan elérte, hogy az óvatos, habozó Graziani vezérezredes ellenőrzése alól kivonták. Az önállóságát elnyert Rommel március végén szinte minden előkészült nélkül támadásba ment át, s visszafoglalta El-Agheilát. A sikertől vérszemet kapott. A nagyrészt gyalogosokból álló olaszok is folytatták az előrenyomulást a part mentén. Rommel páncélosai viszont az olasz motorizált és páncélos egységekkel együtt a sivatag belsejében haladtak előre, hogy váratlan hadműveleteikkel és állandó bekerítéssel megzavarják az angolokat.” Minderről Ránki György írt.

Nézzük, mi is történt ekkor Líbiában? Az olasz hadijelentések szerint, amelyekről szintén 1941. március 27-én számolt be a Pesti Hírlap, március 26-án „Észak-Afrikában olasz és német repülőgépek bombázták és géppuskatűz alá vették az ellenség gépesített osztagait. A március 24-éről 25-ére virradó éjjel az ellenség légi támadást intézett Tripolisz ellen”. Vagyis brit gépek bombázták a líbiai fővárost, hiszen 1941 márciusában gyakorlatilag egyetlen ország harcolt a náci németek és az olasz fasiszták ellen: a Churchill irányította Anglia.

A német hadijelentések még részletesebbek voltak ekkoriban: a március 26-ai, berlini keltezésű hírek szerint „Cirenaika angol kezekben levő fővárosától, Bengázitól 250 kilométerre délnyugatra német csapatok jelentek meg s mint hivatalosan közlik, elfoglalták az angolok által megerősített El-Agheila támpontot. A német alakulatok El-Agheila elfoglalása után tovább nyomultak előre keleti irányban. Illetékes német hely közlése szerint már vasárnap rövid harc folyt le a Szirtiszi-sivatag keleti szélén egy gépesített angol felderítő csapat és egy német oszlop között, amelyet egy előretolt német-olasz osztag megerősítésére küldtek ki. A német oszlop rövid harc után szétverte az angol felderítő csapatot és menekülésre kényszerítette.”

Tanulságok?

Az angolok komoly vereséget szenvedtek tehát 1941 márciusában. Két hónappal azelőtt döntött Hitler Rommelék kiküldéséről Líbiába. A németek 1941 februárjában szálltak partra Tripoliban. Az olaszok ekkor még inkább visszavonulásra gondoltak, Rommel azonban bevetve egységeit, a pillanatnyi frontvonalat kívánta stabilizálni. Ám a kezdeti sikerek után Rommel felbátorodott, és a márciusi el-agheilai siker után április 4-én Bengázit is bevették a németek. Rommel – Ránki szerint – állandóan az első vonalban tartózkodva irányította a hadműveleteket. Az El-Mecheli zónában Rommel később majdnem teljes létszámban elfogta az angol egység vezérkarát, bekerítette Tobrukot, amely még nyolc hónapig ellenállt, és elfoglalta Dernát. Április 10-én pedig Sollumnál ismét elérte Líbia és Egyiptom határát.

Líbiai bombázás – 2011

AP

Mindebből látható, hogy a sivatagi harcokban rendkívül gyors sikereket lehet elérni, de az elért siker ugyanilyen törékeny. Rommel két évig küzdött Afrikában, de végül győzött a túlerő, illetve az, hogy a tengeri hatalmak, Anglia és a hozzá hamarosan csatlakozó USA fölénybe került az utánpótlás szállításakor. A németekkel ellentétben az angolszász hatalmak nagy olajtartalékokkal is rendelkeztek, így az üzemanyaghiánnyal sem kellett olyan mértékben küzdeniük, mint Rommel tankjainak. Az általa vezetett Afrikakorps maradványait 1943-ban vonták ki Észak-Afrikából.