Egyre többen vetik fel, és nem is akárkik: lájk = kokain?

Soha ne lődd be magadnak azt az anyagot, amit árulsz – idézi a kábítószer-kereskedők első számú szabályát a The Guardian brit napilap technológiai szakírója, Alex Hern. Gyanúja szerint talán ehhez tartják magukat a közösségi média legnagyobb hatalmú tulajdonosai, alapítói, csúcsmenedzserei is. Ők kínosan ügyelnek arra, hogy se maguk, se a családtagjaik ne használják (legalábbis a földi halandókhoz hasonló mértékben) a saját terméküket. Korántsem Hern múlt heti cikke az első, amely annak a hátterét firtatja, miért és hogyan tesz függővé a Facebook és a többi hasonló alkalmazás.

A lavinát Sean Parker, a Facebook alapító elnöke indította el, amikor tavaly októberben egy philadelphiai konferencián beismerte: alkalmazásuk tervezésekor az lebegett a szemük előtt, hogyan tudnák lekötni a felhasználók lehető legtöbb tudatos figyelmét és idejét. Ezért alakították úgy a lájkok és a kommentek rendszerét, hogy minden egyes ilyen elismerésnél kis „dopaminfröccs” jutalmazza a felhasználókat, akik emiatt még többet akarnak lájkolni és kommentelni, és ezzel végeláthatatlan hurokba kerülnek. Erre épül a többi közösségi alkalmazás modellje is a képmegosztó Instagramtól a Twitter mikroblogig. Márpedig ez az egész éppen az emberek közti normális viselkedés alapjait, a bizalmat, a megbízható információk áramlását ássa alá – tette hozzá nem sokkal később Chamath Palihapitiya, a Facebook egyik korábbi alelnöke.

Ezért kellene a cigarettagyártókéhoz hasonlóan szabályozni a Facebook és a többi közösségi médium működését, hiszen ezek is függőséget okoznak, és károsak – folytatta a támadást a múlt héten Marc Benioff, a felhőalapú szolgáltatásokat nyújtó kaliforniai Salesforce.com cég alapítója. Davosban, a Világgazdasági Fórum idején elhangzott nyilatkozatát – a Magyarországon mostanában egészen más ügyekben emlegetett – Soros György azzal toldotta meg davosi felszólalásában, hogy a Facebook és a Google az „innováció akadályaivá váltak”, ráadásul eltorzítják a demokráciát, manipulálják az emberek figyelmét, kizsákmányolják a társadalmi környezetet.

Vitatott reklám kommentek kíséretében a Twitteren. Rossz színben tűnnek fel

AFP / Daniel Sorabji

Korántsem csak a közösségi oldalakkal van gond. Míg az 1960-as években az embereknek nagyjából a cigaretta, az alkohol és a viszonylag nehezen hozzáférhető kábítószerek csapdái között kellett lavírozniuk, az új évezredben sokkal kifinomultabb, de ugyancsak függőséget okozó veszélyforrások arzenálja leselkedik a gyanútlan felhasználóra. Ezt állítja Adam Alter a tavaly kiadott Irresistible (Ellenállhatatlan) című – magyarul megjelenés előtt álló – kötetében. A pszichológiát és marketinget oktató amerikai szerző a Facebooktól az online vásárláson, pornónézésen és játékokon át az e-mailezésig számtalan olyan tevékenységet vesz sorra, amelyek az új technológiák elterjedése nyomán árasztották el a világot, és az általuk jelentett kísértés „viselkedési függőség” kiváltására alkalmas. Annál is inkább, mivel a jutalmazó visszacsatolás rendszerét a többségük esetében erre tervezték.

A Facebook által népszerűvé tett lájkológombot Alter az Atlantai Egyetem pszichológusa, Michael Zeiler 1971-es híres galambkísérletére vezeti vissza. Az éhes állatoknak gombot kellett nyomogatniuk a csőrükkel, és élelmet kaptak – változó gyakorisággal. Zeiler megfigyelte, hogy a madarak nem akkor kopogtatják a gombot a legkitartóbban, ha minden nyomásra érkezik az eleség, hanem akkor, ha csak a próbálkozások 50–70 százalékában pottyan a jutalomfalatka. Azóta számos, emberekkel végzett kísérlet is igazolta, hogy a kiszámíthatatlan, de nem túlságosan ritka megerősítés a legnagyobb motiváló erő. Munkaadóknak ezért ajánlják például, hogy ne automatikusan minden év végén adjanak fizetésemelést, hanem inkább rendszertelenül jutalmazzanak.

Nem véletlen, hogy az Instagram rendszergazdái ingerülten csaptak le egy ártatlannak tűnő alkalmazásra, a Lovematicallyre. A Rameet Chawla amerikai webfejlesztő által készített app csupán annyit tett, hogy a felhasználó hírfolyamában megjelenő összes fényképet automatikusan lájkolta. Miután Chawla ezzel egyre több hálás követőre lelt, 2014-ben másoknak is elérhetővé tette az alkalmazást. A rendszergazdák két órán belül letiltották az appot. Nem csoda, hiszen ingyenessé, kiszámíthatóvá és így máris kevéssé vonzóvá fokozta volna le a – Chawla által generációja kokainjának nevezett – lájkokat.

A viselkedési függőségek egyre mélyebben áthatják a mai társadalmakat. Az internetes trendeket vizsgáló KPCB amerikai cég szerint 2008-ban világszerte a felnőttek naponta átlagosan összesen 18 percet foglalkoztak a telefonjukkal, 2016-ban viszont már több mint három órát. A helyzetet súlyosbítják az okostelefonok, hiszen ezek mindig és mindenhol elérhetővé teszik a csábító lehetőségeket. Ráadásul az egyes alkalmazásokat a gyártók szinte azonnal több tíz- vagy százmillió felhasználót „tesztelve” tudják a lehető legaddiktívabbá fejleszteni. Különösen a játékok esetében.

Élő Facebook-közvetítés az izraeli kormány üléséről. Mobil nélkül rosz

AFP / Gali Tibbon

Kevesen gondolják, hogy még egy olyan ártatlan dolog is függőséget okozhat, mint a levelezés. Amikor 2012-ben három amerikai tudós azt akarta vizsgálni, milyen hatással van irodai dolgozókra, ha pár napig nem használják az elektronikus levelezésüket, meglepetésükre alig találtak önként jelentkezőket. A nagy többség azzal utasította el őket, hogy a kísérlet végeztével belefulladnának a több száz olvasatlan e-mailbe. A nehezen összegyűjtött tucatnyi alanynál aztán a levelezés leállításával a klasszikus (nyughatatlanságot és zavarodottságot mutató) elvonási tüneteket észlelték – utána viszont azt, hogy többet beszélgettek a kollégáikkal, normálisabb lett a vérnyomásuk, és jobban koncentráltak a munkájukra. Ez nem meglepő, mivel egy korábbi kutatásból az is tudható, hogy a munkahelyi e-mailek bő kétharmadát hat másodpercen belül elolvassák a dolgozók, állandóan kizökkenve így a munkából.

Ezért is törölte le a munkahelyi levelezését és az összes közösségimédia-alkalmazást a telefonjáról Kevin Holesh szoftverfejlesztő, miután 2014-ben elkészítette (eleinte csak saját magának) a Moment nevű appot, hogy összesítse, naponta mennyi időt és milyen programokkal pocsékol el a mobilján. Megerősítést nyert a napi három óra. A kijózanító adatokkal való szembesülés állítólag sokaknak segít, hogy úrrá legyenek a pótcselekvésszerű telefonsimogatáson, amit a kutatók immár nomofóbiaként – vagyis a mobilnélküliségtől való kóros félelemként – emlegetnek.

A függőségről való leszokás nem egyszerű – ismeri el Alter is. A mobileszközök esetében már az is sokat számíthat, ha munka közben kartávolságon kívülre teszi valaki a telefont, tabletet. Súlyosabb esetekben azonban legalább olyan kemény feladat a küzdelem, mint valamely „klasszikus” szer esetében. A baj csak az, hogy az alkoholhoz vagy kábítószerhez képest az új technológiáktól való függőséget sokkal tovább titokban lehet tartani, és ezektől sokkal nehezebb is teljesen megszabadulni.

Ezért is háborít fel most sokakat a közösségi média és az internetes technológia vezető gyártóinak képmutatásként értelmezett viselkedése. Hogy például az Apple-alapító Steve Jobs, aki 2010-ben lehengerlően érvelt az iPad nélkülözhetetlensége mellett, a gyerekeit következetesen eltiltotta a táblagéptől. Hogy több mint kétmilliárd embert „etet” Mark Zuckerberg a jelek szerint addikciót okozó Facebookkal, ám ő maga nemigen nyúl hozzá: profilját tucatnyi moderátor, fotós és szövegíró tartja karban. Vagy hogy a százmilliókat beszippantó Twitter prominensei alig használják a mikroblogjukat.