Teller Ede híres mondása szerint az emberek leginkább attól félnek, amit nem ismernek. A 19. század embere félt az elektromosságtól, a 20. század embere félt a radioaktivitástól, a 21. század embere fél az informatikától és a mesterséges intelligenciától.

Bojár Gábor vitaindítójának a legfőbb gondolata az, hogy korunk technológiai változásának leírásához nem az „ipari forradalom” kereteiben kell gondolkodnunk, hanem, az „informatika hatalmát” kell megértenünk, és annak lehetőségeit kihasználnunk. Bojár gondolatai igen inspirálóak, de nem teljesen tiszták. Vajon beszélhetünk-e egyáltalán az informatika „hatalmáról”? A hatalom fogalmát Max Weber nyomán olyan képességnek szoktuk érteni, amely emberek gondolatát vagy cselekedetét akaratuk ellenére is képes megváltoztatni, befolyásolni. Vajon ebben az értelemben beszélhetünk-e az informatika hatalmáról, avagy, továbbra is a hatalmat emberi képességnek kell értenünk?

Erre viszonylag egyértelmű választ adhatunk. Bár nagyon sok mindent nem ismerünk az informatika működéséből, mondjuk nem tudjuk visszafejteni számos mesterséges intelligencia, pl. a Big Data algoritmusait (ami félelemmel tölthet el bennünket), de semmilyen jelét nem láttuk eddig annak, hogy bármilyen informatikai eszköznek lenne „akarata”.

Ha pedig ilyen nincsen nekik, akkor az informatika nem is lehet képes "akaratának" megfelelően befolyásolni mások akaratát, cselekedetét, döntését, gondolkodását, mert ilyenje nincs neki.

Akarata és hatalma egyelőre csak és kizárólag az embernek van –

az informatika pedig nem autonóm, saját akarattal bíró szereplő, hanem iszonyatosan erős eszköz emberi akaratok, szándékok megvalósítására. Akár más emberek feletti emberi hatalmak gyakorlására is. Ha van félnivalónk, akkor – épp úgy, ahogyan a nukleáris hadieszközök esetében – nem a technikától, az eszköztől kell félnünk, hanem attól, hogy azt emberek a maguk hatalma érdekében képesek lehetnek felhasználni. És, igen, ettől van okunk félni: gátlástalan gazemberek kezében a nagyon erős eszközök életveszélyesek lehetnek, mindannyiunkra.

Innen nézvést újból fel kell tegyük a kérdést: mi is az, amit nem ismerünk, és amitől emiatt félnünk kellene? Bizarrnak tűnik az evidens válasz: az ember maga az.

Nem csupán arról van szó, hogy az emberi agyról a korábbi informatikai analógiákat alkalmazó előfeltevéseink nem tűnnek igazolhatónak. Hogy nem úgy tárolunk információkat, és pláne nem úgy hívjuk elő azokat, mint a kompjuter, a szabad akaratunk meg pláne nem úgy működik, mint egy vezérlő processzor az agyban – sőt, maguk az informatikai eszközök és mesterséges intelligenciák sem úgy működnek, ahogyan azt korábban feltételeztük. Pedig már ennyi is bőséggel adna okot a nem-ismerés félelmére.

Pexels

Az, ami igazán okot adhat a félelemre, az az, hogy vajon igazak és helyesek-e azok az emberről vallott „hitbéli” előfeltevések, amelyekre a modern kor gazdasági és társadalmi-politikai intézményrendszere kiépült?

Vajon igaz-e az, amit a klasszikus közgazdaságtan feltételezett az emberről, ami még inkább felerősödött a II. világháború után, és amit a játékelmélet eredményeit is magába olvasztó modern közgazdaságtudomány racionális cselekvéselmélete alapnak tételez fel? Az, hogy az ember alapvetően önző, anyagi és hatalmi érdekei által vezérelt lény, aki nemcsak maga úgy dönt, hogy a legnagyobb valószínűséggel legnagyobb hasznot ereményező opciókat választja, de, mindenki másról is ezt feltételezi?

A válság utáni társadalomtudomány, különösen a magatartási közgazdaságtan azt bizonyította, hogy ez általában nem igaz. A magatartási közgazdaságtan „folklórjában”, így az irányzat Nobel-díjasainak (Kahneman, Thaler) műveiben elismerik azt, hogy vannak olyan „ECON”-ok, akik kizárólag a saját hasznaikat racionálisan mérlegelve döntéseket hozó emberek, de a többség, az mégiscsak „HUMAN”, akinek döntéseit érzelmek, erkölcsök, civilizációs gátlások, becsvágyak vagy más emberekhez fűződő kötelmeik is befolyásolják. Mindaz, aminek szikráit sem látjuk a mesterséges gondolkodásban és informatikai eszközök által hozott „döntésekben”.

John Locke, a modern politológiai gondolkodás atyja a törvényhozás legfontosabb feladatának a kizárólag önzésük által vezérelt gazemberek kordában tartását tekintette. Bár sokáig sokan azt gondolták, hogy a demokratikus berendezkedés képes betölteni e küldetését – mára ezt egyre kevesebben feltételezik.

John Stewart Mill, a liberális gondolat tán legfontosabb megalapozója azt a normát fejtette ki, hogy a társadalom maximális szabadságát csak akkor lehet megvalósítani, ha a mindenki legnagyobb szabadsága nem terjedhet ki mások szabadságának a korlátozására. Nyomában azt szokás feltételezni, hogy embereknek nem lehet mások szabad akarata feletti hatalma, a hatalmat kizárólag a jog uralma, a Montesquieu elvét követő, a hatalmi ágakat megosztó, demokratikus, liberális alkotmányos jogállam joguralma gyakorolhatja. Ez az ábránd sohasem teljesedett be, az embereknek van egymásra hatásuk, van egymás feletti hatalmuk – sőt, ez önmagában tán nem is baj.

Mondjuk, nem olyan nagy baj az, ha a tisztességes, becsületes, okos vagy más egyéni képességeikben rendkívüli embereknek van hatásuk és befolyásuk másokra, akkor is, ha ennek a befolyásnak, hatalomnak nem minden esetben a racionális meggyőzés és az érdek az alapja. Mondjuk, jó az, ha akár a haszonra törekvő egyéni érdekkel szemben is követendő minta és norma a lopás, a hazudozás tilalma.

Az elmúlt évtized gazdasági, társadalmi és politikai válsága mintha azt bizonyította volna, hogy a modernitás racionális haszonelvűségét axiómaként, alapvető előfeltételezésként magáénak valló világrend nem működne, vagy legalábbis nem eléggé jól működne. A modernitás minden hatalmat és kiváltságot kiegyensúlyozni igyekvő berendezkedése ellenére sokak kezében túl sok hatalom koncentrálódott, és e koncentrált hatalommal túl sokan gazemberek módjára éltek is.

Innen nézvést általában is kérdés az, amit Montesquieu a hatalmi ágak megosztását kifejtő gondolatainak alapvetésekéént tekintett, hogy ti. a hatalom alapvető természete szerint terjeszkedik, erősödik és terpeszkedik, amely természetének csak más hatalmak képesek korlátot szabni.

Szóval, hogy lesz-e elég hatalma a többieknek a koncentrálódott hatalmak ellensúlyozására?

De, itt vissza kell térjek Bojár alapvető gondolatára. Ha az informatikának magának nincsen és nem is lehet sem akarata, sem hatalma, hanem ilyenjük csak embereknek lehet – akkor fel kell tegyük azt a kérdést, hogy „no, de mely embereknek?”. Hogy az informatika, az vajon kevés, koncentrált hatalommal bíró gazember hatalmi eszköze lehet, avagy az informatika lehet-e épp a koncentrált hatalmakat gyakorló gazemberek hatalmi korlátozásának és ellensúlyozásának a „demokratikus” eszköze is?

Ebben a kérdésben egyelőre igen rosszul állunk. Az informatikai és technológiai fejlesztések az eddigiekben még akkor is kevesek kezében összpontosultak, akkor is csak kevesek hatalmának rendkívüli erősödését eredményezték, ha maga az informatikai tudás a közösségi intézményekben (állami egyetemeken, állami pénzekből finanszírozott kutatási és fejlesztési projektekben stb.) keletkezett.

A jövő nagy kérdése tehát nemcsak az, hogy miben és mennyire erős új eszközök megjelenése várható az elkövetkezendőkben. A jövő talán ennél is fontosabb kérdése az, hogy az informatikai fejlődés miben változtatja meg az emberről vallott elképzeléseinket? Miben változtatja meg a jóról és a gonoszról vallott leíró és normatív képzeteket?

Talán még ennél is fontosabb kételye a jövőnek az, hogy kiknek, milyen hatalmaknak ad féktelenebb és korlátlanabb eszközt a kezébe az informatika robbanásszerű fejlődése, kiknek és mire ad rásegítést az „informatika hatalma”?

Amennyire bíztató a technológia fejlődése, annyira elkeserítőnek, elborzasztónak tűnik egyelőre az, hogy mintha a gazemberek nyerésre állnának abban, hogy önző haszonszerzési és hatalmi céljaikhoz hathatósabban képesek kihasználni az új eszközök nyújtotta lehetőségeket annál, mint amennyire az „informatika hatalma” a gazemberek hatalmának korlátozását szolgálná.