Álcivil szervezetek támogatásával befolyásolta a parlament demokratikus működését egy üzletember. A botrány kivizsgálása már megkezdődött. Több brit hatóság jár utána annak, amit a napokban a londoni The Guardian napilap leplezett le: egy konzervatív pr-guru, Lynton Crosby cége állt olyan Facebook-kampányok mögött, amelyeket látszólag egymástól független csoportok folytattak a közösségi hálón a kemény (no-deal) Brexitért. A bejegyzések ahhoz toboroztak követőket, hogy ki-ki írjon mailt az ügyben a parlamenti képviselőjének.

A Facebookon terjedő Brexit hirdetés

Facebook

Ettől jórészt függetlenül a brit kormány múlt hétfőn tárta a nyilvánosság elé, milyen szabályozást tervez a Facebook és más közösségi hálózatok ártalmas befolyásának ellensúlyozására. Független szabályozó hatóságot terveznek, amely a cégeket és felelős munkatársaikat is büntethetné, ha nem törlik hamar a gyermekpornográfiát, terrorista propagandát, félretájékoztatást, zaklatást és más káros tartalmakat. Ezen már régóta dolgoznak, de két eset gyorsította fel a munkát. Az egyik, hogy néhány hete az új-zélandi vérengzés tettese akadálytalanul élőben közvetíthette rémtettét a Facebookon, a másik pedig, hogy nemrég kiderült: az interneten terjedő depressziós és öncsonkítási tartalmak is szerepet játszottak egy brit tizenéves, Molly Russell tavalyelőtti öngyilkosságában.
Mintha csak a Facebook főnöke, Mark Zuckerberg kedvében akarnának járni a hatóságok, több országban is. Sok Facebook-botrány után (amelyekre mindjárt rátérünk) Zuckerberg nemrég maga kérte, hogy államilag szabályozzák az ő vállalkozásának működését és általában az interneten közzétett tartalmakat – beleértve például a választások tisztaságának védelmét.

EbS

A The Washington Postban és más világlapokban közzétett véleménycikkében elismerte, hogy a káros tartalmak ellenőrzése túl nagy feladat, a cégek nem tudnak egyedül megbirkózni vele. Pedig Zuckerberg szerint is jogosak azokat a szemrehányások, amelyek szerint a Facebooknak túl nagy a hatalma a véleménynyilvánítás fölött.

Márkfordulás

A Facebook-főnök nem mindig gondolta így, sőt a mostani nem is az első pálfordulása. Sok más internetes szolgáltatóhoz hasonlóan pár éve még ő is arra hivatkozott, hogy az övé pusztán továbbítja az üzeneteket, de nem felel a tartalmukért. Valahogy úgy, ahogyan egy telefontársaságnak sincs köze ahhoz, hogy a vonalain vasárnapi ebédet vagy terrorcselekményt beszélnek-e meg az előfizetői. Korábban ez az érvelés még tartható lehetett, jó ideje azonban már a Facebook és több társa jobban hasonlít tartalomszolgáltatóra, például újságra vagy tévére.

Az egyik nevezetes alkalom, amikor Zuckerberg véleménye (legalábbis a nyilvánosság számára) megváltozott, a 2016-os amerikai elnökválasztás körüli vihar volt. Egyrészt – bár ez  csak tavaly márciusban derült ki, viszont a közösségi háló történetének legsúlyosabb bizalmi válságát okozta – a Cambridge Analytica angol cég különösebb ellenőrzés nélkül jutott hozzá 87 millió felhasználó adataihoz, azok felhasználásával Donald Trump kampányát segítette, de dolgozott a brit Brexit-pártiaknak is.

Cambridge Analytica

Másrészt a Facebook olyan tömegű álhírt továbbított, ami már befolyásolhatta a Trump–Clinton párviadal kimenetelét. Immár Robert Mueller vizsgálóbiztos sokat emlegetett jelentéséből is kiderül, hogy a fake news egy részét orosz trollok (az internet nyugalmát megzavaró provokátorok) helyezték el. Zuckerberg 2016 novemberében tehát már nem hivatkozott arra, hogy cége nem felelős a tartalmakért (bár odáig nem ment el, hogy médiavállalkozásnak tekintsék), és olyan ígéreteket tett, hogy független szakértőket von be a hírek ellenőrzésébe, tökéletesíti a szűrésre alkalmas számítástechnikai módszereit, továbbá egyszerűbbé teszi, hogy a felhasználók megjelöljék a gyanús tartalmakat.

Nem állítható, hogy a Facebook nem próbálkozott, de az eredmények nem meggyőzőek.

Feltehetőleg azért sem, mert üzleti modellje nagyrészt reklámokra épül, és így arra, hogy minél több felhasználó minél több időt töltsön bejegyzések közzétételével, illetve nézegetésével, erre pedig még a cicás videóknál is alkalmasabbak a vitatható, provokatív képek és szövegek. Nem egyszerű a feladat technikailag sem. Minden mesterséges intelligencia ellenére a gépek nem tudják értelmezni a képeket, nem értik a viccet, nem tudják megkülönböztetni a politikailag tilalmas dolgokat az ugyanazok elleni tiltakozástól. A női mellbimbókra érzékenyített algoritmusok sorra töröltek klasszikus műalkotásokat és szoptatós fotókat, a politikát elemző szoftverek gyakran letiltották a felháborodott idézőket, miközben meghagyták az idézett szélsőséges eredetit.

Senkinek sem megy igazán jól

Érzékelteti a feladat méretét, hogy az új-zélandi mészárlás után a Facebook – saját közlése szerint – az első 24 órában másfél milliószor törölte a rettenetes videót, de az mégsem tűnt el mindenhonnan. Pusztán technikailag annyi is elég az algoritmusok – legalábbis átmeneti – megtévesztéséhez, ha valaki rögzíti a képernyőjén futó felvételt. A másolatokat kereső ellenőrző szoftver erről már nem veszi észre, hogy ugyanaz.

Nem tökéletes módszer az sem, amikor emberekre bízzák a szűrést. Az utóbbi években világszerte számos tényfeltáró riport vagy dokumentumfilm témája volt, hogy a Facebook által megbízott cégek milyen ellenőrző központokat működtetnek. Az ott dolgozó – nem kis részben harmadik világbeli – munkatársaknak pár pillanat alatt kell eldönteniük, törlendő-e valamilyen kivégzéses, terrorista, pornográf vagy más káros videó. Egyrészt az időszűke, másrészt a kulturális, nyelvi finomságok miatt a döntések korántsem százszázalékos biztonságúak.

Hasonló bajok forrása a YouTube is. Az immár a Google-birodalomhoz tartozó videómegosztó főnöke, Susan Wojcicki még tavaly is azzal kente el cége felelősségét, hogy leginkább könyvtárra hasonlít – magyarán a kölcsönzés korlátozása a véleményszabadság korlátozása lenne. A YouTube-on közben hemzseg az összeesküvés-elméletek propagandája, az oltásellenességtől a holdraszállás kétségbe vonásán át Hillary Clinton sátánista voltáig – példálózott két hete a Bloomberg amerikai hírportál. A hosszú cikkben sorra idéztek névtelenül nyilatkozó bennfenteseket, akik szerint a munkatársak figyelmeztetései és a fejlett mesterséges intelligencia alkalmazása ellenére a cég nem éppen teljes erőbedobással szűri a káros videókat. A nyilvánvaló ok a hirdetéseket hozó nézettség.

Tilt, tűr

Minden technikai és üzletpolitikai nehézség ellenére az említett és hasonló szolgáltatók többé-kevésbé képesek letiltani azt, amit vagy akit nemkívánatosnak tartanak. A Facebookon magyar példákkal is rendszeresen találkozni lehet, ezek közül a politikai jellegűeket időnként a sajtóban is elpanaszolják azok, akiket korlátoznak. Egy tavalyelőtti pillanatképünkben balra és jobbra húzó érintettek egyaránt szerepeltek. Még az sem kizárt, hogy akár idehaza, akár külföldön a a politikai viták övön aluli ütései közé tartozik az ellenfelek bemószerolása és ideig-óráig tartó kitiltatása az ennek ellenőrzésére alighanem képtelen Facebooknál. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy van-e olyan politikai tendencia, mintha a Facebook inkább jobbra vagy inkább balra figyelne.

Mindenesetre nem lenne meglepő, ha ezek az amerikai óriáscégek igyekeznének alkalmazkodni ahhoz, hogy melyik piacukon mit vár el tőlük a politika. Míg demokratikus kormányok a gyűlöletbeszédet korlátoztatnák, addig más rendszerek az ellenzéki hangokat némíttatnák el. Tavaly decemberben derült ki, hogy a Google – mert vissza szeretne térni a kínai piacra – már javában dolgozott az ottani internetcenzúrához alkalmazkodó keresési algoritmusokon, mire a cégen belüli tiltakozás hatására mégis leállította a Dragonfly-programot. Kis hazai ellenpélda: miután a Média1 szakmai portál megszellőztette, hogy a Google egy szervezete, amely az európai minőségi újságírást támogatja, 50 ezer eurót juttatna a kormányközeli Origónak, a múlt héten csöndben visszavonták a támogatást. Az is igaz, hogy a Facebook azért nincs jelen Kínában, mert nem volt hajlandó alkalmazkodni az ottani politikai szűrőkhöz.

Fegyvertények

Nem pusztán a Facebookot érinti, hanem más internetes csatornákat is, hogy a világháló a politikai befolyásolás eszköze, immár határokon átívelően is. Az amerikai elnökválasztás kapcsán híressé vált orosz szakemberek évek óta működnek, leghírhedtebb osztaguk a szentpétervári Internetkutató Intézet, ahol álhírektől kedve hamisított videókig mindent gyártanak és terjesztenek, alig leplezett állami megrendelésre. Orosz befolyásolás idehaza is zajlik: a Political Capital egy tanulmánya ezt egyenesen nemzetbiztonsági kockázatnak minősíti (erről újabb részletek itt).  Egy konzervatív német napilap, a Die Welt a napokban osztotta meg lengyel riporterek leleplezését a varsói jobboldali kormánypropaganda zsoldjában álló, jórészt a berlini kormányt lejárató álhírgyárról. Ez a példa, illetve a The Guardian bevezetőben említett esete is jelzi, hogy az álhírgyárak álarcának lerántása többnyire kitartó tényfeltárást igényel – más szóval olyanokra hárul, akiket az álhírgyárak rendszeresen vádolnak álhír-gyártással.

Az internetes politikai lejáratás eszköztárába tartozik továbbá a politikai ellenfél dokumentumainak, e-mailjeinek ellopása és célzott kiszivárogtatása. A Trump–Clinton párharcban az orosz mestermunka Trumpnak kedvezett. Franciaországban tavalyelőtt, Emmanuel Macron megválasztása előtt, a kampánycsend előtti utolsó pillanatban tették közzé Macron és csapata lopott levelezésének egy részét, de ebből történetesen nem lett nagy baj. Állítólag Macron szakértői – bár megakadályozni nem tudták a hackelést – hamis mailcímekkel és jelszavakkal lekötötték a támadók erejét, és hamis dokumentumok becsempészésével megingatták a nagynak szánt leleplezés hitelét. Azóta csend lett ekörül, egy biztonsági illetékes még cáfolta is az orosz beavatkozást. Talán tényleg így van, talán csak Macron igyekszik beszélő viszonyban maradni Putyinnal.

Nem meglepő, hogy a közelgő európai parlamenti választás előtt is erősödik az aggodalom a kampány, netán a szavazás befolyásolása miatt. A Politico hírportál januárban Julian King biztonsági EU-biztosra és egy EU-jelentésre hivatkozva számolt be arról, hogy Brüsszelben félretájékoztató kampánytól, netán – azokban az országokban, ahol ez technikailag lehetséges – a szavazatok leadásának, számlálásának meghackelésétől tartanak. A Politico szerint a Twitter és a Facebook maga is elismeri, hogy a robotizált, hamis álfelhasználók (a botok) fenyegethetik a választás tisztaságát. Februárban a Microsoft kifejezetten orosz hackerek készülődéséről számolt be.

„Autoritárius tagállamok, mint Magyarország”

A Facebook, a YouTube és a többiek megrendszabályozásával több országban is próbálkoznak. Az ausztrál tettes által a Facebook nyilvánosságát is felhasználva elkövetett új-zélandi mészárlás hatására Ausztráliában nemrég hoztak szigorú törvényt: ha a közösségi hálók nem tüntetik el „gyorsan és hatékonyan“ a visszataszító tartalmakat, akkor éves profitjuk tíz százalékáig terjedhet a büntetés, felelős vezetőiket pedig börtön fenyegeti. Bár a részletszabályok még kidolgozásra várnak, a szabályt máris bírálják, mert félő, hogy a gumiszabály-szerű határidő miatt a cégek nehezen tudnak kitérni a szinte automatikusan érkező büntetés elől. Kérdéses egyelőre az is, hogy a nemzetközi cégeknél milyen profit alapján számítják ki az ausztrál bírságot.

Gyakorlatiasabb a német törvény, amelynél a határidő onnan számolódik, hogy valaki bejelentéssel élt. Nyilvánvalóan törvénytelen tartalom esetében 24 óra, más esetekben egy hét áll a vállalatok rendelkezésére. Túl van az első olvasáson, és feltehetőleg az idei választás előtt életbe léphet egy hasonló jogszabály Szingapúrban is, tetemes bírságok és börtönbüntetések kilátásba helyezésével. Máris akadt polgárjogjogi szervezet – a Human Rights Watch Asia –, amelynek egy vezetője szerint a szingapúri kormánynak komoly hagyományai vannak abban, hogy álhírnek minősítse mindazt, amivel nem ért egyet.

Az osztrák kormány a két hete tárgyalta azt a törvénytervezetet, amely szerint lehet ugyan álnéven írogatni az interneten, de a szolgáltatóknak ismerniük kell és gyűlöletbeszéd esetén ki kell adniuk a rendőrségnek a felhasználók nevét. Az Európai Parlament illetékes bizottsága most tárgyal a terrorpropagandát megakadályozni szándékozó rendeletről. Kérdés egyelőre, mi minősül büntetendőnek. A hamburgi Der Spiegel olyan szakértőt szólaltatott meg, aki aggályosnak tartja, hogy a tagállamok más országok internetes platformjai ellen is intézkedhetnének. Példaként említi, hogy olyan „autoritárius tagállamok, mint Magyarország“ akár német tartalmakat is blokkolhatnának. További példája a spanyol kormány, amely a baszk önrendelkezés ügyében kiált hamar terrorizmust.

A közösségi hálózatok szabályozása nyilván jól indokolható politikai, terrorelhárítási, gyermekvédelmi, erkölcsrendészeti, személyiségi jogi indokok alapján. Persze nem mindegy, hogy a szabályokat példának okáért a szólásszabadság védelme és a gyűlöletbeszéd tilalma közötti határra ügyelni igyekvő, az adatvédelemre kényes német hatóságok vagy a rendpárti, ellenzékmentesített Szingapúr kormánya határozza meg és tartatja be.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának Facebook-oldalát.