Mióta beköszöntött a nyár, aligha kell tudassam a kollégáimmal, ha a teraszon vagyok: a relatíve sötét irodából a kánikulás napsütésbe kilépve másodperceken belül elfog egy rövid, de intenzív tüsszögőroham. És amint a szomszédos épületek faláról megérkezik a tüsszentések visszhangja, úgy jönnek az allergiám és náthám felől érdeklődő kérdések is, és akkor a Covid-évben kapott csúnya tekintetekről még nem is beszéltünk, meg a kérdésekről, hogy mégis miért nem tudok visszatartani egy ekkora cseppfertőzéses napalmozást.

Kevesen tudják, hogy nem mások bosszantására csinálom ezt, ugyanis

a társadalom azon 15-30 százalékos rétegébe tartozom, akik HAPCI-szindrómában szenvednek, és kényszeresen tüsszenteniük kell, ha hirtelen erős fényhatás éri a szemüket.

Jó, ez csak egy tükörfordítás, de a tudósoknak valóban volt humoruk, amikor az ACHOO-szindróma mozaikszót összerakták. A fotikus tüsszentési reflex, leánykori nevén Autosomal Dominant Compelling Helio-Ophthalmic Outbursts of Sneezing (=ACHOO) egy öröklődő genetikai rendellenesség, ami miatt egyes embereknél ugyanaz az inger fut az agyban a fényviszonyok éles változásánál, mintha egy kórokozó, vagy fizikai tárgy piszkálná az orrukat.

A fölöttébb értelmetlen, és az alagutakon át autót vezetőkön kívül mindenki másra veszélytelen rendellenesség okát még mindig nem sikerült megfejteni. A jelenséget először Arisztotelész jegyezte fel időszámításunk előtt 315 környékén: Problémák című könyvében arra kérdésre kereste a választ, hogy a nap melege miért okoz tüsszentést, ha a tűz nem váltja ki ugyanezt a hatást. Az ókori tudós arra jutott, hogy

a nap izzadást eredményez az arcban, és ez hagyja el az orrot tüsszentésnél, míg a tűz melege pusztít, így nem is izzaszt.

Aristotle's book of problems (1710)

Mára azt biztosan tudjuk, hogy az ingert nem a hő, hanem a fény váltja ki, valamint az is egyértelmű, hogy úgynevezett domináns módon öröklődő rendellenességről van szó: ez magyarul azt jelenti, hogy ha valakinek a génjeiben benne van a tüsszögési hajlam, akkor nem tud lappangani, mindenképp tüsszenteni fog az illető erős fény láttán. Ha valakinek egy szülője tüsszög, legalább 50 százalék esélye van arra, hogy ő is tüsszögni fog, ha pedig mindkettő, akkor ugyanez az arány minimum 75 százalék.

A fotikus tüsszentési reflex lehetséges öröklődése egy generációra levetítve

hvg.hu

Itt viszont gyakorlatilag véget is ér minden, amit biztosra vehetünk: a tudósoknak csak elméleteik vannak arra, hogy mely idegeket és hogyan stimulálja az erős fényhatás, és ebben nem segít az sem, hogy a gyakorlatban minden érintett más-más módon tüsszög. Van, akinél naponta többször, akár óránként jelentkezik, de többeknél csak napi egyszer; az egymást követő tüsszentések és a köztük lévő idő pedig az egy perc alatt egy-két hapcitól a tíz másodperc alatt tízig is terjedhet.

Egy 2016-os spanyol kutatás három teóriát vizsgált, hogy mi okozhatja a tüsszentési ingert:

• Lehetséges, hogy az V., háromosztagú agyideg (amely az állkapocs, az orr és a szem környékére ágazik el, befogadva a fájdalomérzést, a hőérzést, és az érintés- és nyomásérzést) orr-része és szemrésze között a középagyban kialakul egy kapcsolódás, és az agy a fényérzetet orri stimulációnak veszi.
• Az is elképzelhető, hogy a paraszimpatikus idegrendszer idegsejtjei közül egynek a stimulációja az összes többiben is hatást vált ki, amely téves jelzésként tüsszentéshez vezet.
• A kutatók szerint viszont a legvalószínűbb ok az V. agyideg hiperszenzitivitása: eszerint a genetikai mutáció lényege az, hogy a hirtelen fényhatás túlstimulálja a szemüregben lévő idegdúcot, ami így erősebb válaszreakcióban, tüsszögésben nyilvánul meg.

Persze nem csak ezek a feltételezések léteznek: egy 2010-es vizsgálat szerint a reflex teljesen más, mint a szervezet többi instant reakciója, és nem a gerincvelőbe és az agy középpontjába fut be, hanem az agykéreg vizuális részét provokálja. Ezt az is okozhatja, hogy az érintett személyek látóidege és az orruk nyálkahártyájának idegei túl közel vannak egymáshoz, és stimulálják a másikat. De korábban még az is elképzelhető volt, hogy a fényhatás befelé lecsorgó könnyezést eredményez, amely az orrnyálkahártyát ingerli tüsszögésre.

Bár elég marginális kutatási területről van szó, lévén gyakorlatilag nincs káros hatása a rendellenességnek, a szindróma vizsgálata során születtek érdekes felfedezések. Ilyen például az az 1995-ös kutatás, amelynek során rájöttek, hogy akiknél működik a fotikus tüsszentési reflex, aligha kaphatnak egy szemműtétnél szeminjekciót, az ugyanis azonnal tüsszögést vált ki, veszélybe sodorva a páciens látását.

Ennél is izgalmasabb viszont az a 2019-es cikk, amelyben a kutatók arra jutottak, hogy a fény okozta tüsszentési reflex

összefüggésben lehet a migrén és a stressz kialakulásával.

Az ACHOO-szindrómások között arányosan 12 százalékkal többen voltak migrénesek, 8 százalékkal többen mutatták pszichológiai stresszérzet tüneteit, valamint 2 százalékkal többen voltak súlyos pszichés állapotban. A több ezer fős vizsgálatból az is kiderült, a tüsszögők 30 százaléka volt hajlamos migrénre, miközben ugyanez a szám a nem tüsszögőknél csak 18 százalék volt.

Végül pedig létezik egy 1990-es kutatás is, amely szerint a fényre tüsszögők intelligensebbek a csendesebb társaiknál – de bármely hízelgő is a gondolat, erre elég kevés bizonyíték van.