A Kínai Tudományos Akadémia kutatói a vándorló és a magányos sáskák repülési képességét tanulmányozták, és megállapították, hogy a társaságban töltött „gyermekkor” készíti fel a sáskákat a nagy távolságra történő, de viszonylag lassú repülésre.

Ugyanakkor az egyedül élők sem olyan gyengék a repülésben, mint ahogy azt korábban gondolták. A Proceedings of the National Academy of Sciences (PNAS) című tudományos folyóiratban megjelent tanulmányból kiderül, hogy ezek a sprintelésben jók, de hiányzik belőlük az állóképesség.

A kutatók szerint a magányos sáskák egész életük során azzal vannak elfoglalva, hogy társat találjanak és elmeneküljenek a ragadozók elől, és nem kell vándorolniuk. Ezért repülési izomzatuk olyan anyagcseréhez alkalmazkodik, amely gyorsan táplál és több reaktív oxigénfajtát (ROF) termel. Ez azonban korlátozza őket abban, hogy messzire repüljenek.

Ezzel szemben egy népes, versengő csoportban a sáskáknak hosszú utat kell megtenniük, hogy elegendő táplálékot és jó ívóhelyet találjanak, ezért az anyagcseréjük az állóképességért cserébe csökkenti a sprintképességet. A vándorló sáskák egy generáció alatt több mint kétezer kilométert tudnak rajokban repülni – mondta Kang Lö, a kutatásban résztvevő egyik tudós.

A sebesség és a fenntarthatóság közötti kompromisszum gyorsan átformálható a kártevő populációsűrűségétől függően – mutattak rá a kutatók, akik szerint a sáskák repülési stratégiája rugalmasan reagál a túlélési stresszre, ami új adalék a faj adaptív viselkedésével kapcsolatban.

Ha máskor is tudni szeretne hasonló dolgokról, lájkolja a HVG Tech rovatának tudományos kérdésekkel is foglalkozó Facebook-oldalát.