Van az az oldal, ahol a közélet zsidóit gyűjti valami köztörvényes, és ahová református létemre magam is felvételt nyertem, ott olvastam magamról, hogy „gyűlöl mindent, ami magyar”. Mindamellett hogy nem szokásom gyűlölni – mi reformátusok nem ismerjük ezt az érzést és indulatot –, azt is fontosnak tartom elmondani, hogy anyámat például szeretem. Anyám magyar. Már elég régóta magyar, olyannyira magyar, hogy amikor disszidált a 70-es években, a büntetést is vállalva visszakéredzkedett az NSZK-ból, mert magyar szíve hazahúzta magyar anyjához. Meg aztán szeretem a rántott húst is, ami ugyan nem magyar, de itt szoktam fogyasztani a Kárpát-medencében, ahol még igen sok dolog ízlésem szerint való. A Duna. A pálpusztai sajt. A Hortobágy. A Börzsöny. A dévérkeszeg. A Vasas. A régi üveges Borsodi, ami már nem az a Borsodi, de az ízét még érzem a számban, és ez a lényeg, a hazaszeretet nem a pillanat, hanem az emlékezés művészete.

Valami ilyesmi inspirálhatta a Magyarország, szeretlek! című műsor készítőit is – gondolhatnánk, de nem gondoljuk, mert pontosan tudjuk, hogy a műsor készítőit mi inspirálta, és az nem az anyjuk vagy a dévérkeszeg volt, hanem a hatalom és a hatalom mozgásának vélt vagy valós irányai, amerre a pénzt viszi batyujában, és közben ide-oda osztogat, ahogy neki tetszik. Amikor a 2/3 megszállta az országot és a közmédiát, akkor filmesek és tévések egész hadserege szállta meg a 2/3-ot, hogy a batyujából kiénekeljen ezt-azt, engem is megkeresett nem egy végtelenül tisztességes és a művészetért és hazáért keményen dolgozó producer és filmes és tévés és médiás. Mindegyikük tekintetében ugyanaz a riadt tanácstalanság fickándozott, az az elkeseredett kapkodás, hogy megtalálják a helyes utat a batyu felé, és nem láttak maguk előtt semmi mást, csak trikolórt és gémeskutat és pulikutyát, mert a számlák kitöltéséhez és a banki sms érkezéséhez vezető úton bajszos és szigorú fideszes bácsikat képzeltek maguk köré, akikkel óvatosan kell ám bánni, mert ha egyszer hibázik az ember, akkor távcsővel sem látható messziségbe kerül a batyutól, így aztán nem kockáztatott senki, és egyik napról a másikra trikolóron és Hortobágyon és pulin kívül semmit sem tudott volna elképzelni, ami jobban érdekelné őt, a bajszos bácsik pedig csak helyeseltek, mert ugyan mi mást is tehettek volna, ha valaki azzal keresi meg őket, hogy mennyire örül, hogy végre felülhet a kerecsensólyom hátára, és onnan nézhet szerteszét egy jobb világra, akkor azt hagyni kell, az az ember még nem veszett el.

Ha tehát azt írnám le, tegyük fel, hogy azt írnám le, hogy a Magyarország, szeretlek! borzalmas, akkor korántsem a magyarokat vagy Magyarországot nevezném borzalmasnak, pusztán ezt a műsort, amibe borzalmas vagy borzalmas szerepbe kényszerült emberek mutatványoznak a borzalmas vagy borzalmas feladatok elvégzésével megbízott műsorkészítők instrukciói szerint. Érdekesnek találom azt a körülményt, hogy valaki a nemzet elleni támadásnak veszi, ha egy másik ember az ő nemzeti érzését kifigurázza, ugyanakkor én nem érezhetem sértve magam a nemzeti érzésemben, amikor egy ilyen műsort látok.

Férfiasan bevallom, amikor először pillantottam meg a musical-színészek hiánytalanul teljes eszköztárával képernyőre robbanó Szente Vajkot, amint elkiáltotta magát, hogy Magyarország, szeretlek, engem hullámok öntöttek el, olyan kedves kis fiú karolta át ott a képernyőn keresztül a nemzetemet, hogy legszívesebben cumit dugtam volna a szájába és végigtoltam volna az Andrássy úton, hogy csajozzak vele.

Az állam leesett, mindenkit felhívtam, akinek tévéje van, egész egyszerűen nem bírtam magammal ennek a cuki pofának és a szürke marhának és a gémeskútnak láttán, de aztán összeszedtem magam, és – a világért sem szeretném, ha úgy tűnne, mintha dicsekednék –, de az évad szinte összes adását láttam, vagy legalábbis láttam belőle részletet vasárnap esti fetrengéseim közepette.

Nem sírtam és nem nevettem, egyszerűen lenyűgözött ennek az együgyűségnek és ízléstelenségnek és modorosságnak és erőltetettségnek nemzeti ízlésficamban szublimálódó varázsa, és csatlakoztam azokhoz a százezrekhez, akik velem együtt körülbelül annyian nézik ezt a műsort, ahány forintot Csiszár Jenő és Jakupcsek Gebriella fejenként zsebre tesznek egy hét alatt, amikor a Balaton partján hattyúkat nézegetnek és langallót eszegetnek, mialatt a mólón magányosan play-backelő Balázs Fecó hajszálait finoman lebegteti az észak-nyugat felől fújó pöffös szél.

Ott ültem hát a tévé előtt, a szórakoztató műveltségi vetélkedőnek nevezett műsor második évadának első adására várva, és boldogan állapítottam meg, hogy a műsor még mindig rendkívül szórakoztató és műveltségi, mely ilyen kérdések és feladványok formájában igyekszik szórakoztatóként és műveltségiként megmutatkozni: melyik királyunkat szoktuk igazságosnak nevezni? A makk királyt? Neeem! Hol található a Festetics kastély? Ózdon? Neeem! Őszi éjjel izzik a…Na? Na, micsoda izzik? Juliska sunája? Neeeem! A galagonya? Igeeeen! Melyik út köti össze az Oktogont és a Hősök terét? A bekötőút? Nem! Tán a Kovács Pisti? Neeem! Hát akkor az, amelyiken Szente Vajkot szokták sétáltatni a babakocsiban? Igeeeen!

A műsor ennek ellenére, vagyis éppen ennek az együgyűségnek köszönhetően mégis tartalmaz számomra szórakoztató elemeket, mint például a hordópörgetést, ami pontosan az, ami, és amennyit ettől az infantilis forgatagtól elvárhatunk, megpörgetünk egy hordót és izgulunk, hogy hol áll meg, és közben nem csinálunk úgy, mintha bármilyen üzenetünk is lenne ezzel, játszunk kicsit, nevetgélünk, aztán hazamegyünk, mint a gyerekek.

Utánanéztem az interneten és találtam videókat a játék eredetijéről, az Ik hou van Holland című szórakoztató műveltségi vetélkedőről, és annak ellenére, hogy holland nyelvtudásom hagy némi kívánnivalót maga után, megállapíthatom, hogy ugyanolyan borzalmas, hogy az általam igen nagyra tartott Hollandiában is élnek rossz ízlésű emberek, ahogyan Szerbiában, Kínában, Grúziában és mind a tizenhat országban, ahol műsorra tűzték a licencet.

Mi akkor a baj? Az égvilágon semmi.

Az a semmi.

(Ehhez a cikkhez itt lehet hozzászólni.)